Állami Garay János gimnázium, Szekszárd, 1930
GARAY JÁNOS 1812—1853 E tiszteletreméltó név viselője Szekszárd városának szülötte volt. Palotává nőtt szülőházát márványba vésve e sorok jelölik meg. Itt született Garay, fészkéből itt kelő szárnyra, könnyű pacsirta gyanánt égbe röpítni dalát. Hallja egész ország, örömében reszket a fészek. Mert dala honszeretet, mert dala bő szerelem. Jómódú családból származott, mégis diákságától kezdve rövid megszakítással majdnem egész életén át szegénység, küzködés volt hű kísérője. Pécsi gimnáziumi évei után Pesten orvosi, majd bölcseleti tanulmányoknak élt s 1833-tól mint hírlapíró kezdett nyilvánosan szerepelni. E sok irányú s nagyon értékes úttörő munkássága mellett szorgalmasan áldozott a költészet múzsájának, mind nagyobb sikert és elismerést aratva, úgy hogy a negyvenes években már a nemzet egyik legkedveltebb költője volt. 1836-ban nősült, de felesége korai halála mély gyászba borította; második házassága, melyből 3 gyermek származott, mindvégig nagyon boldog. A költő 1844. nyarától kezdve majdnem állandóan betegeskedett, azért kénytelen volt biztos kenyeret nyújtó állást vállalni. A következő évben ugyanis egyetemi könyvtári segéd lett, majd az első felelős kormány egyet, tanárrá nevezte ki. A szabadságharc alatt betegeskedése miatt alig szerepelhetett, az összeomlás után visszakerült az egyetemi könyvtárhoz. E szomorú időben is állandóan írt, majd tollba mondta műveit, míg fokozódó testi és lelki összeroppanása szenvedéseinek véget vetett. Hamvai a Kerepesiúti temetőben nyugszanak. Garay már gimnazista korában verselgetett. Első nagyobb epikus költeménye, a Csatár 1834-ben jelent meg. Közben a lyrikus költészetet állandóan művelte. Majd a dráma felé fordult mint fordító s később mint eredeti darabok szerzője. Ez utóbbiakból kettő akad, dicséretet nyert. 1839-ben akadémikus, 1842-ben a Kisfaludy-Társaság tagja lett. 1843-ban kiadott apróbb költeményeit (dal, óda, epigramm, románc, ballada, legenda, költ, elbeszélés) hamar szétkapkodták, az akadémia pedig 100 arannyal s ezüst serleggel tüntette ki. Prózai munkái (novella, elmefuttatás, táj- és útirajz, válogatott újságcikkek) 1846-ban jelentek meg. Frangepán Kristófné c. költői beszélye és Bosnyák Zsófia c. legendája a Kisfaludy-Társaságnál pályadíjat nyert. 1847-ben fejezte be s adta ki a magyar királyokról szóló ballada-füzérét, amely nagy tetszésre talált. 1848-ban jelentek meg újabb versei. Egyetemi előadásainak anyagát tankönyvül akarta kiadni, de a mű befejezetlen maradt. Az elnyomatás idején már súlyos beteg és nagy nélkülözések közt élő költőn a készülő Szt. László c. költői életrajz összegyűjtött tiszteletdíjával sietett segíteni hálás olvasóközönsége. Garay mint epikus szeretettel és kegyelettel énekelte meg majdnem az egész magyar múltat, mint drámaíró szintén a magyar múltból merít s mint lyrikus lágy szavú dalosa a nemes érzéseknek, a szerelemnek, családi boldogságnak és lelkes hirdetője a tüzes hazafiságnak. A magyar hölgy dicsőítője, a Korit és Az obsitos szerzője mint költő nem a legnagyobbak közül való, de viszont nem tagadható, hogy több költői műfajban nem egy maradandó alkotása van; munkásságát kortársai legnagyobbjainkkal elismerték és méltányolták. Garay igazi érdemét nem egyes műveinek értékében kell keresni, hanem abban a rendkívüli együttes hatásban, amelyet egész írói munkásságával korára gyakorolt. Ezt az ítéletet igazolja a költő nagy népszerűsége, műveinek kelendősége, az általános őszinte részvét, amely a költő hosszas betegeskedését kísérte, a halála nyomán fakadt mély gyász és a nyomorban maradt család felsegítésére megindult országos adakozás eredménye. Garay mindenesetre azok közé sorolandó, akik sokat dolgoztak a magyarságért és még sokat, nagyot akartak alkotni. Hírnevét művein kívül az a művészi szobor is őrzi, amely a szekszárdi Garay-teret díszíti és nemes emlékét kegyelettel ápolja a nevét viselő reálgimnázium.