Széphalom 14. (2004)

KAZINCZY ÉS KORA - Szemere Miklós: Kazinczy Ferenc sírjánál

SZEMERE MIKLÓS Kazinczy Ferenc sírjánál Kelj, szíves gazda, sötét hajlékodból, Kelj föl! vendégid már sereglenek, Üdvözlő szózat hangzik ajkainkról, Kemény párnádról ébredj, szent öreg! Hallgatsz! döbbentő néma csend közülünk, Csak fáid halvány őszi lombja hull, S a torló felhők viharzó csatája Zúg le a Sátor-bércek ormiról. Miért borongsz, bércek legdicsőbbje? Melynél dicsőbbet nem talál honom! Tövedben kettős emlék: sír és bölcső, Oly szent bölcső! és oly szent sírorom! Olts szárnyat, lelkem! s ha Pontus mezőin Percig borongtál a nagy hit felett, Térj meg sietve, s borulj le porához A bölcsnek, kit e lombok árnya fed. Rajzoljam-e nagy tetteit? keblünkre Örök betűkkel jegyzték azok! A kölcsönsugár csak törpét emeljen; Emléked önnön fényétől ragyog! Sok kezd, de hűtlen sorsa elmeríti! Leroskad térde útja elején; Bajnok! te győztél, küzdő pályahősét, Célhoz vezérlé nem csaló remény. Nem - mint gyász ormán ama bujdosóknak­­, Nem harci zászlók tűzve hantodon, Vezér, miként ő, koszorút a honfi Hálája, szellem-lobogódra fon; Éjid virasztó mécse: őrvilág jön, Művészetünknek védve csarnokát, Téged a kellem-istennők ringattak, Te gondjaid a szépnek áldozád. Vészek dühétől tépve, zordon hangú Cser volt hajdanban a magyar koboz, Te jössz, s lelkednek varázs-ihletére, Im, már szokatlan bájjal áradoz, Dalló raj szállong a cser agg­odvára, A méhkirályné - vezér-szellemed, A szent regének oroszlánja: nyelvünk, Vad erejéből zsönge méz ered. A hon oltára lett csendes lakodból, Lobogó lelked: az oltári tűz, Körűié már az áldozók csoportja, Mit hívó ajkad koszorúba fűz; Neked szenteli remekét a lángész; Műve zsöngéjét a halló szerény, Salakját hányja ez le, az még szebben Ragyog fel lelked tisztító tü­zén. A nemzet bűnös álomban nyavalygott; A gyönge kenyer önt, s fohászt rebeg, De, nézd, a gyeplőt az erősnek karja A mélység szélén mint ragadja meg! Bilincs, vagy álom! az álom bilincset, Bilincs álmot szül: mindkettő halál! A szemfedőt kik letépték hazádról, E nagy, dicsőknek egyike valál. De míg reánk üdv árad szellemedtől, Te, kínnak ittad örömpoharát, Atyai szíved emésztő gyötrelmét, Egy éj, a másik éjnek adta át; Nemes, nagy tűrő! villám-sújtott árboc! Égő lelkednek vértanúja, te! Önként borultál a máglya tüzére Sötét éjünkbe mely dicsfényt vete. A Kazinczy Ferenc Társaság évkönyve

Next