Széphalom 16. (2006)

Lévay József: Kazinczy Ferenc (vers)

2 LÉVAY JÓZSEF költeménye S ha volt, ki még lantot pendítni mert, Az elvesztő divatnak ellene, Gúnnyal fordultak messze tőle, mert A lant hangjának nem volt kelleme, Nem zendülének szívet hóditó Bűbájjal a rendhez kötött szavak, Az érzés: egy hullám nélküli tó, S a nyelv: pusztán felejtett, holt anyag. — Kazinczy jött! és íme, völgy halom ködét elűzé lenge fuvalom, Hajnalfény csókdosá a hegytetőt, S ezernyi ajk zengé az ébredőt; Rendült a tó, hullám hullámra dűlt, A holt anyag mozdul, meglelkesült... Bűbájt s erőt kapott a gyönge lant, Zöngelmivel hódíta fönt s alant, S az oltár, mely már nem hevíte­­tt, Újonnan visszakapta híveit, Megjött a látás, tisztult a zavar, S lett a magyarból újólag magyar! „Oh, drága nemzet! - így sohajta föl -, Ne hagyd el nyelved; sőt azon haladj; Idegen nép zsarnok divatja öl, S ha nyelved nincs, többé magad se vagy. Miveid, javítsd! nagy ősök nyelve ez, Ebben zokognak a múlt bánatok, S midőn rózsás ajakról zengedez, Kedvellik ezt az istenek magok.” Ekképp sohajta, s mesterujjai Leplezgeték az elzárt kellemet, Ajkán égtek a múzsa csókjai, S fuvallt az óba jobb, új szellemet. Irtott, rombolt s építe újólag, A rémképekkel bátran szembeszállt, S átülteté, mit a mivelt világ Mezőin szépet és nemest talált. Az ízlés volt vezére, mestere, Mely lépteit folyvást egyengeté; Olthatlan lángot a mennytől nyere, Hogy azzal törjön a szent cél felé.­­— S mit szenvedett nehéz küzdelmiben, Oh, hol van arra kép, hol arra szó? Lázas tenger, amely sosem pihen, S hulláma van csak, vésszel birkózó. Haraggal néze rá a zord idő, Űzött hajós volt rémes éjszakán, S vívott a messze parton feltűnő Fároszi fény­ honszerelme után.­­ S elzengjük-é, hogy forró sóhaját A gúny hideg viharja kapta el, Hogy tornyosulni látta babáját, S jég volt körülte a rokonkebel, Hogy homlokára szent küzdelmiért, Míg a dicsők útján csodát mivel, A megvetés kötött mártírfüzért!? — Oh, fátyolt, fátyolt a gyászképre! és Váljék örömmé most a szenvedés, Zengjünk örömdalt, hogy miénk vala, S dicsőségünk magasb­­ön általa, Köszöntsük hévvel s áldjuk e napot, Mely benne nékünk egy nemzet adott, Szent emlékének, mely szivünkben él, Visszhangja légyen most ez ünnepély, És ajkaink ömlengő szózata, Törekvésének győzelemdala, Hogy, mint e nap, amely száz év előtt, Rengő bölcsőben üdvözölte őt: Míg magyar szóra, magyar szív dobog, Zengjék nevét a késő századok, S hódoljon szellemének Hunnia, Miként ma hódol annak Thálian (1859)" A címlapunkon közölt Kazinczy-arckép a Vasárnapi Újság 1869. febr. 7-i számának címoldalán jelent meg azzal a megjegyzéssel: a nagy író közkézen forgó öregkori arczképe helyett egy fiatalabb éveiből, 1791-ből fönmaradt arczképét mutatjuk be olvasóinknak”. Ez az ábrázolás Stander János Jakab olajfestménye alapján készült. (/­ Szerk.)

Next