Széphalom 17. (2007)

KAZINCZY ÉS KORA - Fejes István: Kazinczy százados ünnepén (vers)

FEJES ISTVÁN Kazinczy százados ünnepén Sötét ködoszlop Széphalom felett, Pihenj el a halottas ágyon! Megállt a nap s dicső sugára lett Örök fény itt a nyílt virágon. Megállt a nap, nem Józsué szaván, Az összeforrott honfi lelkeken, Kik ébredvén mély szendergés után Buzgón imáznak a szent berkeken. Szent berkeken, hol nyugszik a lant, Mely zenge annyi éjjelen! Oh, mért nem zenge virradatra! Ne kérdd, hajolj meg térdeden, S imádkozzál, hű nemzetem! Az őszfoszlány, az elmúlás jele Ne kössön itt a lombokon ki, Ősz nincsen itt, ifjú tavasz szele Fog ily szent helyeken susogni. Volt egyszer ősz... már százada telek, Hajh, az dicső volt!... Látja képzetem: A táj felett csillagsugáros ég, S lehullva egy­­ megszállt e tereken. Vak volt, aki nem látta fényét, Mely úgy világolt szüntelen! Mért nem világol mindörökre? Ne kérdd, hajolj meg térdeden, S imádkozzál, jó nemzetem! De ő világos ezredévekig! Nem alvó fény, mely új világot Támaszt a szívben, s elvisz messzeig, Hol a kettős szent tűz leszállón; Mely szent tűztől fellelkesül a nép, Ajkán a szó hatalma mennydörög, Majd hogy rebegje keble érzetét: Hitért, szerelmért esdve könyörög. És jó áldás esdő szavára: Életszín a holt nemzeten, Mely által ő még felviruland. Azért hajolj meg térdeden S imádkozzál, jó nemzetem! Bizony nem lenne nemzet e hazán Egy jobb reménnyel a jövőre, Ha Széphalom elvész a harctusán, Vagy elsötétül csillagőre. Élet nekünk a győzelembabér, Mely égeté a fennkölt homlokot, És lázítá, bár nem volt rajta vér, De volt az ellen gúnyja - mint szokott. Mindig így lesz, szépség a rútnak, Erény a bűnnek gyötrelem. Oh, bár tűnnék sorsunk nagy átka! Jer, jer, hajolj meg térdeden S imádkozzál, hű nemzetem! A Kazinczy Ferenc Társaság évkönyve 17.

Next