Széphalom 20. (2010)
KAZINCZY ÉS KORA - Kazinczy Ferenc: Fejezetek a Tübingai pályaműből
SZÉPHALOM 20. • A Kazinczy Ferenc Társaság évkönyve 2010. 3 Teljesen méltányos követelmény az, hogy azok az országok, amelyek egy nagy birodalom nagy testéhez vannak csatolva, a bekebelezés révén egy közös nemzetet alkossanak, és azonos nyelvet használjanak. Ez az egyesülés jellegéből következik. Más a helyzet azoknál a nemzeteknél, amelyek egyazon uralkodó kormányzata alatt állnak, és amelyeket a kölcsönös segítség és az őket boldogító kormány közös haszonélvezete vezeti egy közös cél felé, de sajátosságaikat nem adták fel. Ezek az őket megkülönböztető saját nyelvük mellett maradnak, a saját jólétük érdekében mindenképpen meg is kell maradniuk. Az uralkodóink bölcsessége ismeri és tiszteletben tartja ennek a sajátosságnak hasznos befolyását. Bécs Brüsszelben franciául, az olasz államokban olaszul bocsájtotta ki a nem németül írt rendeleteit. Hannover a rendeleteket Londonból sohasem angol, hanem mindig német nyelven kapta, és a saját panaszai, jelentései sohasem voltak más nyelven, csak németül írva. Franciaország mindent felborít, és a saját tetszése szerint munkálkodik, tekintet nélkül arra, ami korábban létezett, a varsói hercegségben ennek ellenére nem a franciát, nem a drezdai udvar nyelvét, hanem a lengyelt emelték polgári nyelvvé. A vaskorona most annak a fején ül, aki a franciák koronáját viseli, Napoleon a Consultának mégis olaszul válaszolt, mégpedig Páris közepén. Nápoly, Hollandia és Vestfália királyai a címükben a büszke Prince de France megnevezést viselik, a kormány nyelve mindezekben az országokban mégsem a nyelvükre féltékeny Franciaország nyelve, hanem a hazai. Érzik, hogy a nyelv a nemzet legdrágább kincsei közé tartozik, és a kormányzásnak ezt az eszközét bölcsen használják az alattvalóik jólétére és a saját trónjuk ragyogásának bizonyítására. Az új fiozófusaink sokat beszélnek arról, hogy a részek hazaszeretete az egésznek kárára van. Ezt elismerjük, de csak oly esetekben, amikor mindegyik ellentétes célokat követ. Ha azok a nagy test tagjait nem ellentétes célok felé húzzák, akkor teljesen Menenius Agrippa szép meséjének értelmében, annak szinte javára lehet. Valóban, ezek a filozófusok, úgy látszik, nem látják be az alkotó természet bölcsességét, amelynek sikerült az egységet és a sokaságot szép összhangba hozni. És ha Linnének egy tanítványa a legjelentéktelenebb növények kiirtását vagy kihalni hagyását valami gyilkolás-félének tekinti, nem követi-e el politikai gyilkosság bűntettét az, aki saját elgondolásának szertelen szeretete miatt egy nemzet kiemelkedő tulajdonának veszni hagyását tanácsolná? A különböző nyelv, ruházat, szokások, intézmények bizonyos önérzetet adnak egy nemzetnek, és ez nemes büszkeséget teremt. Elfajulhat ugyan, mint bármilyen emberi örökség, ha egyszer túllépi határait, könnyen keveredik a vétkek seregébe. De ez a büszkeség, egy szellemes római író megjegyzése szerint, a vétkek seregében is közelebb áll az erényhez, örök úrnőjéhez, mint a többiek. Vége van a népnek, amelynél ez e szép láng kialszik, s ha egyszer lesüllyedt, soha sem fog újra felemelkedni. De amíg ez a géniusz nem hagyja el, a lecsúszása is csak arra szolgál, hogy még biztosabban álljon majd, amikor újra felemelkedik. A bölcs fejedelem büszkének óhajtja a népét, mint a címlapunkon Schiller II. Fülöpje. A természet nem fukarkodott a népünknek juttatott adományokkal, sokat adott, amit némely más nemzet megirigyelhet. És mégis, milyen szinten áll most szellemi kultúránk? Lássuk tehát, hol áll! Mutassuk meg neki a dicsőség mivoltát, s azt, hogy mennyire és miért maradt le, merre és hogyan kell felfelé törekednie. Ez a dicsőségszomj nem fog ártani ama test jólétének, amelyben a testrész mind magának, mind a teljes testnek hasznára van.