Színes Vasárnap, 1996. október (3. évfolyam, 40-43. szám)

1996-10-06 / 40. szám

^ 6'p/k­­W­ 'i/tu/ "Din­ kju^ 4 SZÍNES VASARNAP MAGYARORSZÁG 1996. Októbere. •í OS WWK I Td I^ [xx\o\ <kM íAxao^ Hat nyúlánk vezér Mátészalkán Volt egyszer, hol nem volt egy szomorú márványtömb a napfénytől tündöklő itáliai Carrarában. Azért eresztette búnak a fejét, mert hiába volt tizenhét tonna, nem kellett senkinek. Az arra té­vedő szobrászok csak a fejüket csóválgatták, ha látták, és csak hümmögtek. Történt aztán, hogy emberek jöttek daruval,s kamionra rakták. Nem sejtette, hogy valahol messze millecen­­tenáriumot ünnepelnek... Egy pesti udvarra került, hogy hat vezér legyen belőle. De ekkor sem tudta még, hogy egy szabolcsi város dísze lesz. Vagy inkább a szégyene? Augusztus 20-án ünnepélyes keretek között díszkutat avat­­tak-szenteltek Mátészalka főte­rén. A Hét Vezér Díszkutat a városban élő Bíró Lajos szob­rászművész álmodta meg, a ki­vitelező részben volt ő. Több al­vállalkozót dolgoztatott, illetve dolgozott velük együtt. A díszkút egy kerek kőosz­lophoz körben csak hátával kapcsolódó hat vezérből áll. Ők tartják fejük fölött pajzson a hetedik vezért, Árpádot. Amit bronzból öntöttek Budapesten. A márványoszlopról körbe le­néző alakok lábai alatt víz­köpőként funkcionáló, alvilá­got szimbolizáló „griffeket" - három szárnyas, sasfejű bron­zoroszlánt - a mátészalkai szobrászművész maga öntötte ki. A talapzat körül 6 méter át­mérőjű, kör alakú márványme­dence tartja a körforgásban lévő vizet, amely egy szivattyú segítségével kerül vissza az ál­latkák szájába. A kút így szinte önműködő, a vizet azért néha cserélni kell. A vízcserével és a bronzfigurákkal nincs gond, a kővezérekkel azonban annál inkább. A márványból faragott rész a művész szerint nem készült el teljesen. Ezért - mint mondja - szeretné még finomítani. Az avatás óta ugyan nem dolgo­zott rajta, de ígéri: körbeállvá­nyozza és befejezi a munkát, ha tisztázódik a vita. A kőfara­gást ugyanis szerinte egyik bu­dapesti alvállalkozója, Bedey Gábor kőszobrász hagyta félbe. A megbeszélt határidőre a márványtömb nem volt azon a 80 százalékos készültségi szin­ten, hogy az utolsó hónapban akár Bedey, akár mások segít­ségével be tudtam volna fejezni - állítja. És ezzel indokolja, hogy a Bedey számára ígért munkadíj egynegyedét - 275 ezer forintot - a mai napig nem fizette ki. Sőt nem is akarja. A kivitelezőnek ígért pénzt ugyanis egy másik kőszobrász­nak szánja. Annak, aki (mint mondja: Bedey helyett) az át­adás előtti két hétben segítsé­gére volt, és reméli, jön még az állványozás után is faragni. A történethez tartozik, hogy az átadás előtti hetekben Bedey Gábor is dolgozott Mátészalkán a kövön, az utolsó két hét előtt azonban hazament. Ekkor Bíró nem mondta neki, hogy vissza­tartja a munkadíj negyedét. Ez valóban hiba volt - ismeri el Bíró. De mint mondja, örült, hogy Bedey végre nem volt ott, mivel éjszakákba nyúló vitáik voltak szakmai kérdésekben. Vitáztunk, de jó hangulatban váltunk akkor el - emlékezik vissza Bedey. - Szó sem volt ar­ról, hogy az utolsó részt Lajos nem fizeti ki. Bedeyt egy szobrász barátja ajánlására Bíró idén február­ban szóban bízta meg azzal, hogy faragja ki a középső részt. A munkadíj 1 millió 125 ezer forint, viszonylag olcsó ahhoz képest, amennyiért mások vál­lalták volna a munkát. Bíró Carrarából hozatta a kö­vet, mondván: a célnak szintén megfelelő hazai kő a süttői bá­nya angol kézbe kerülése miatt drágább a carrarainál. A 17 tonnás kőtömb áprilisban érke­zett meg Bedey pesti udvarára, áru­szállítás és lerakás nélkül 1,5 millió forint volt. Szerettem volna, ha a sze­mem előtt farag Gábor, de ő ott­hon akart dolgozni. Megbíztam benne, de már bánom - meditál Bíró, ciki a munkához agyag­mintát is készített, feleakkorát, mint a faragandó alakok. Bedey Gábor szerint Bíró el­nagyolt mintát adott át neki. Bíró szerint a minta nem lehet Diszkut, mátészalkai szobrásszal tett hibás, a szakmai zsűri kivi­telezésre alkalmasnak találta. Amikor megérkezett, láttam, hogy hibás a kő is, vízbemosás van rajta, amit a bányában meg is jelöltek - magyarázza Bedey. A hosszú repedés miatt a már­ványtömbből 1 tonna használ­hatatlan volt - folytatja. - Egy kicsit ütögettem rajta, az a rész le is esett. Úgy látta, a kőtömb még elég ahhoz, hogy kiteljen belőle a mű. Egy kis faragás után kide­rült: kicsi ahhoz, hogy kétsze­res nagyítással bontakozzanak ki belőle a vezérek. Emiatt java­solta Bírónak, legyenek kiseb­bek. Ebbe azonban a művész nem ment bele, mondván: így Árpád figurájához képest tör­pék lennének. Végül kiegyeztek abban, hogy a magasságuk a tervek szerint alakul, szélessé­gükből azonban elvesznek egy kicsit. Ettől kicsit nyúlánkabbak lettek a kifaragott alakok. Hoz­zájuk képest most Árpád lát­szik „törpének".És alig fér el egymás mellett a hat alak. Be­dey Bírót hibáztatja ezért, Bíró Bedeyt. A kivitelező szerint a művésznek még a szállítás előtt ki kellett volna utaznia Carra­­rába, kiválasztani a követ. De legalább itthon megnézhette volna, mikor leteszik az udvar­ra. Bíró viszont csak napokkal később jelentkezett. A művész azzal érvel: ha a kivitelező az előtt szól neki, hogy lehasítja az állítólagos repedést, vissza le­hetett volna vitetni a követ. Egyébként a bánya nála lévő tanúsítványa hibátlan, első osztályú márványtömbről szól. A díszkúttól néhány méterre, a művelődési ház mellett egy­kor szökőkút állt. De arra a ré­gi kútra már csak az idősebbek emlékezhetnek, két éve fogal­mazódott meg a város önkor­mányzata részéről az igény: kellene a térre újra valami. A millecentenárium jó alkalom­nak kínálkozott arra, hogy az alkotómunka költségeit ne tel­jes egészében a város állja. Bíró úgy emlékszik, a jegyzővel be­szélt először erről. Készített is egy makettet (amit a lektorátus kivitelezésre javasolt, majd a képviselő-testület is elfogadott­, és költséget kalkulált. A városatyák ígérték: ha a tízmillió forint fele összejön, a város idei költségvetésében ad hozzá hármat. A háromból há­rom és fél lett, de erről már Papp György beszél, a Máté­szalkai Önkormányzat Intéz­mény Irányító Irodájának a ve­zetője. Szponzorok (eddig 3,5 millió gyűlt össze közadakozás­ból is) és pályázati pénzek (1 millió forintot a Honfoglalás 1100 Évfordulója Emlékbizott­ság, 1,3 milliót pedig a Képző- és Iparművészeti Lektorátus adott) akadtak szép számmal. A millecentenáriumi emlékmű érdekében létrehoztuk a Hét Vezér Díszkút Megépítésért Közalapítványt, amelynek számlájára még mindig várjuk a befizetéseket - mondja az iro­davezető. Kiderül: körülbelül 600 ezer forint hiányzik még a bekerülési költségből, de már vannak ígéretek. Év­­végéig mindenesetre ki kell fizetniük Bíró Lajosnak ezt az összeget. Azt nem érti Papp úr, min vi­tázik Bíró és Bedey. Utal a lek­torátus zsűrijére, amely a dísz­kutat átadáskor elfogadta, sőt úgy emlékszik, a bizottság azt ajánlotta a művésznek: ne nyúljon a munkához. Bíró azonban figyelmeztet: a zsűri azt is észrevételezte, hogy a bronz- és a kőalakok készült­ségi foka nem azonos. Bár Bedey ügyvédjének leve­lét nemcsak a művész, az ön­­kormányzat is megkapta, a hi­vatal mossa kezeit: ők a szerződést Bíró Lajossal kötöt­ték. Tehát neki kell egyezségre jutnia (vagy nem) Bedeyvel. A bírósági útnak Bedey nem örülne, Bírónak pedig már az is eszébe jutott, hogy esetleg ő is feljelenti a kivitelezőt, hitelron­tásért. A művész bíróságok he­lyett egyébként azt ajánlja: hív­jon a kivitelező egy újabb, füg­getlen szakmai zsűrit. Ha az neki adna igazat, ígéri, kifizeti az elmaradt bért. Bedey egyelőre fontolgatja az ajánla­tot. Amikor Papp György a pá­lyáztatásról kérdezem, az iro­davezető elmagyarázza, miért nem írtak ki pályázatot a szo­bor elkészítésére. Bíró Lajos a környéken született, a főiskola után­­ még a nyolcvanas évek végén - a helyi vezetők hívták, telepedjen le a városban. Több munkája áll Mátészalkán, kö­zülük nem egyet „társadalmi munkában" készített. Ezenfe­lül az ő ötlete volt, milyen le­gyen az „emlékmű". Bíró Lajos a pályázatot feles­legesnek tartja. Azt mondja, egy ilyen pályázatnál általában úgyis előre eldöntött, kinek ad­ják a munkát. Ő Mátészalkára költözése óta természetesnek tartja, hogy időnként, úgy négyévente adódik egy-egy ta­nácsi, önkormányzati megren­delés. Nehogy valaki azt gondolja, hogy én ebből a munkából most meggazdagodom, egymil­lió forintnál nem kapok többet érte - válaszol, miután fővárosi pályatársai irigykedésére emlé­keztetem. Mátészalkán már sötétedik, de hazaindulva elbúcsúzunk még a szájukat rendíthetetle­nül összeszorító, teljesen máig sem kész kővezérektől. Árpád fölébük magasodó alakja is megkukult: csak a kardját emeli bátortalanul. Eszünkbe jut róla Kő Pál élettelen szolno­ki szobra, amely engedte letör­ni a kardját. De a griffek élnek. És mintha kajánul nevetnének is. Mindenkin, aki megnézi őket. Pedig ezúttal nincs hatal­muk. Csak a kút különös árny­alakjai, magányos vízköpői. Tóth László Levente­ Bíró: Állok elébe a független zsűrinek (Fotók: Rákosi Péter) Bedey: Egy részlettel még tartozik nekem Búcsúzik a nyártól a Balaton Piszmog a nád, tollászkodik a hattyú Nincs nagyobb csönd, mint a tóparton, ősszel. Szinte sike­­títő. Az ember nem is érti, mi­ért nem ilyenkor megy minden­ki nyaralni, vagyis eszelni. De akkor meg nem lenne az a csönd ez a csönd. Ebben benne van szellő, a hulló levél nesze, a hullámok locsogása. De nem is hullámzás az, inkább csak leng a tó, a Balaton. Piszmog a nád is, vagy benne valami ál­lat. Tollászkodik a hattyú. Loccsal a hal, rámotyog vala­mit a horgász. És az ember még a táj- és környezetidegen suhogós dzsoggingos, mobil te­lefonos uraknak is megbocsát. And (Fotók: Benkő Imre) Tisztelegtek Csesztvén M -­­ Madách Tragédiáját elemezték a kutatók Az ember tragédiája szerzőjé­nek emléke előtt tisztelegtek az irodalombarátok szomba­ton a Nógrád megyei Cseszt­vén, a Madách-kúria udvarán. A drámaíró halálának évfor­dulója - október 4. - alkalmá­­ból 13 éve hagyomány a csalá­diasnak mondható megemlé­kezés, amelyen rendszerint a hivatásos és amatőr kutatók, irodalomtanárok s a Madách Imre nevét viselő iskolák diák­jai gyűlnek össze. A Nógrádi Történeti Múzeum, valamint a Magyar Irodalomtörténeti Tár­saság Nógrádi Tagozata által rendezett idei ünnepen Hubay Miklós író, a PEN Club és a Nemzetközi Madách Társaság elnöke mondott beszédet. Betlehem nem volt annyira provinciális városkája a Ró­mai Birodalomnak, mint a Földgolyónak Csesztve vagy kicsit odébb Alsósztregova - mondta Hubay Miklós Ma­dách munkásságát s elsősor­ban a Tragédiát értékelve. Sőt amikor Magyarország egyéb­ként is történelme mélypont­ján volt, Csesztve még inkább távol esett a világtól. S e törté­nelmi mélyponton, eme elve­szett vidéken jutott el egy szel­lem ahhoz, hogy az emberiség legnagyobb kérdéseit felvesse, mi több, olyan kompozícióban adja elő, amely egyúttal ma­gyarázatot is ígér ezekre a problémákra. A Madách által adott magyarázatok érvényes­ségét persze - tette hozzá a PEN Club elnöke - csak most, a Tragédia születése után 140 évvel látjuk, hiszen az utolsó előtti három szín, amely Ma­dách számára még ködös jö­vendő volt, számunkra már részben valóság. Ami már megvalósult, az borzalmas, és kérdés, hogy többi jövendölése is nem fenyeget-e minket. A Tragédia megszületése a csesztvei dombok között az emlékező beszédet mondó Hu­bay Miklós szerint éppen olyan titok, éppen olyan cso­da, mint Betlehem csodája volt a maga idejében.

Next