Szinészek Lapja, 1920 (57. évfolyam, 1-9. szám)
1920-01-15 / 1. szám
színészekLAP^A bátrak vagyunk mi a magyar színészet összessége az Önök itélőszéke elé állani, hogy egyetlen megmaradt, de legyőzhetetlen fegyverünkkel a kultúra erejével vívjuk vissza azt, amit elvesztendők vagyunk. Annak — az ellenségeink által tendenciózusan terjesztett — tévhitnek megcáfolására, mintha mi magyarok az idegen nemzetiségű népeket elnyomtuk volna, mi magyar színészek csak magából a magyar színészet történetéből is ki tudjuk mutatni, hogy az idegen nemzetiségben népek sehol sem fejleszthették oly szabadon a maguk nemzeti kultúráját, mint éppen Magyarországon. A magyarság bizonyos keleti kényelemmel, de feltétlen intelligenciára valló jóakarattal nézte, hogy itt idegen kultúrák fejlődjenek. Budapesten Magyarország fővárosában, a magyar színészet mellett az 1780-ik évtől kezdődőleg német színház is volt és míg a magyar úttörő színészet az apostolok béketűrésével és kitartásával járta a kálváriáját, a német színészet fényes hajlékában hirdethette a német kultúrát. Nagyszebenben, az erdélyi szászok főhelyén, a legutóbbi időkig a téli hathónapos fősaisonban német színtársulat bírta a színházat, s a magyar színészek csak egyetlen nyári hónapot töltöttek ott. Brassóban, Temesvárt és Pozsonyban majdnem ugyanez volt a helyzet. De a délvidéken lakó szerbek sem panaszkodhattak elnyomatásról. Ott a magyar színészek mellett gyakran működtek a szerb társulatok. Csak éppen román színtársulat nem járt rendszeresen Magyarországon. Ennek a magyarázata egyrészt az, hogy román színtársulat alig is van (ma is csak Bukarestben és Jassyban van színház), másrészt és főleg pedig az, hogy Magyarországon — Erdélyt is beleértve — egyetlen egy igazi román város sincs. Az erdélyi városok vagy színtiszta magyar városok (Kolozsvár, Marosvásárhely stb.) vagy pedig inkább szász jellegűek (Nagyszeben, Brassó). Nagyon természetes, hogy így nem is fejlődhetett Magyarországon román színészet. De ha a magyarság, a nemzetek történetében szinte páratlan megértéssel fogadta is a különböző idegen kultúrák fejlődését, azért a vezető szerep itt mégis csak a magyar kultúráé volt. S ez a vezető szerep minden erőszak nélkül jutott a magyarság kezébe, hiszen Magyarországon — Erdélyt is beleértve — mindég a magyarság volt a domináló elem. És bár a mi szegény országunk már csak földrajzi fekvésénél fogva is évszázadokon át védbástyája volt Nyugat-Európának — különösen a török támadások ellen — s bár igy évszázadokon át egy nagy harctér volt, minek következtében kulturális téren el is maradt a nagy nyugati nemzetek mögött, azért mégis büszkén , tekinthetünk vissza egy ezeréves történeti múltra. Nem beszélünk országunk védszentjéről, Szent István királyról, aki már az Urnák 1OO0-ik esztendejében felvétette nemzetével a keresztséget és csodálatos államalkotó tehetségével megvetette Magyarország alapját ; Szent László királyunkról, akit a keresztény Európa a szenteirért vívott hős csaták fővezérévé tett meg; Hunyady Jánosról, akinek hősi karja egész Európát megvédte a török ellen; Mátyás királyról, aki itt renaissance-műveltséget terjesztett; nem beszélünk nagy férfiainkról, nagy költőinkről és művészeinkről; Petőfi Sándorról, Kossuth Lajosról, Liszt Ferencről, Munkácsy Mihályról és a többi világra szóló nagy szellemóriásainkról ; mi csak a magyar színészetről beszélünk, amely egymagában is elegendő bizonyságot tett arról, hogy a magyarság tiszteletre méltó, tehetséges, kulturális faj, melyet nem gyöngíteni, nem elpusztítani, hanem Európa érdekében inkább erősíteni kell! Ez a magyar színészet, mely tulajdonképpen csak egy 130—140 éves múltra tekinthet vissza, a fejlődés akkora lépteivel haladt előre, hogy ez a rövid idő elegendő volt arra, hogy a nyugati színművészetet utolérje, sőt azzal a versenyt is kiállja. Ezt megállapították a múltban az itt megfordult vendégszereplő külföldi színtársulatok és írók és e szomorú jelenben — amikor szárnyaszegetten vergődünk — az itt idéző francia, angol, amerikai és olasz missziók tiszteletreméltó tagjai is, holott a mi királyaink, — más, boldogabb nemzetek királyaival ellentétben — nem előmozdítani, hanem inkább elnyomni igyekeztek a magyar kultúrának eme hajtását, így nem királyaink támogatásával, hanem inkább azok ellenére, csupán csak szegény elnyomott nemzetünk áldozatkészségéből nyílt meg 1837-ben Pesten a magyar Nemzeti Színház, mely rövid idő alatt Európa legelső drámai színházai közé küzdötte fel magát. De nem szólva a budapesti vagy a kolozsvári Nemzeti Színházról, amely utóbbiban már 1794-ben játszották magyarul Shakespeare és Moliére darabjait, megemlítjük Magyarország többi városát, ahol mindenütt történeti joga van a magyar színészetnek; Pozsony, Kassa, Arad, Temesvár, Pécs Sopron, Nagyvárad, Debrecen, Miskolc, Marosvásárhely és a többi sok-sok magyarországi és erdélyi magyar város, melyeket az entente-hatalmak — hir szerint — el akarnak tőlünk venni. Erre a hihetetlenül szomorúan hangzó hírre mi magyar színészek is kénytelenek vagyunk felemelni szavunkat! El akarnák venni tőlünk Pozsonyt, ezt a régi koronázó magyar várost, ahol az ott lakó magyar mágnyások már 1796-ban nagyszabású színházat építettek a maguk költségén! Kassát, melyet a magyar színészet már 1816-ban megnyert a maga számára s melynek színpadja nevelte fel számunkra a múlt század 30-as éveinek folyamán a budapesti Nemzeti Színház legelső nagy gárdáját! És hogy juthatna idegen kézre a színmagyar Debrecen, melynek színpada egy Blaha Lujzával ajándékozta meg a magyar színészetet! Vagy idegen hatalom alá kerüljön a magyar Nagyvárad, ahol 1798. óta állandóan van magyar színészet?! Hogy juthatna a románok kezére a mi gyönyörű „kincses“ Kolozsvárunk, a magyar színművészet Mekkája, vagy a színmagyar Marosvásárhely, a székelyek gyönyörű fővárosa! Miért akarják tőlünk elvenni Aradot, a mi szent Golgothánkat, vértanúink városát, ahol 1849-ben a képzelt és dicstelen diadaltól megrészegedett Ausztria sorra akasztatta és lövette — a XIX-ik század és egész Európa szégyenére — a mi dicső hőseinket?! Ne legyen szabad többé Aradon magyarul játszanunk.