Szinészek Lapja, 1920 (57. évfolyam, 1-9. szám)

1920-01-15 / 1. szám

színészekLAP^A bátrak vagyunk mi a magyar színészet összessége az Önök itélőszéke elé állani, hogy egyetlen megmaradt, de legyőzhetetlen fegyverünkkel a kultúra erejével vívjuk vissza azt, amit elvesztendők vagyunk. Annak — az ellenségeink által tendenciózusan terjesztett — tévhitnek megcáfolására, mintha mi ma­gyarok az idegen nemzetiségű népeket elnyomtuk volna, mi magyar színészek csak magából a magyar színészet történetéből is ki tudjuk mutatni, hogy az idegen nem­zetiségben népek sehol sem fejleszthették oly szabadon a maguk nemzeti kultúráját, mint éppen Magyaror­szágon. A magyarság bizonyos keleti kényelemmel, de feltétlen intelligenciára valló jóakarattal nézte, hogy itt idegen kultúrák fejlődjenek. Budapesten Magyarország fővárosában, a magyar színészet mellett az 1780-ik évtől kezdődőleg német színház is volt és míg a magyar úttörő színészet az apostolok béketűrésével és kitartásával járta a kálváriáját, a német színészet fényes hajlékában hirdethette a német kultúrát. Nagyszeben­ben, az erdélyi szászok főhelyén, a legutóbbi időkig a téli hathónapos fő­saisonban német színtársulat bírta a színházat, s a magyar színészek csak egyetlen nyári hónapot töltöttek ott. Brassóban, Temesvárt és Pozsony­ban majdnem ugyanez volt a helyzet. De a délvidéken lakó szerbek sem panaszkod­hattak elnyomatásról. Ott a magyar színészek mellett gyakran működtek a szerb társulatok. Csak éppen román színtársulat nem járt rend­szeresen Magyarországon. Ennek a magyarázata egy­részt az, hogy román színtársulat alig is van (ma is csak Bukarestben és Jassyban van színház), másrészt és főleg pedig az, hogy Magyarországon — Erdélyt is beleértve — egyetlen egy igazi román város sincs. Az erdélyi városok vagy színtiszta magyar városok (Kolozsvár, Marosvásárhely stb.) vagy pedig inkább szász jellegűek (Nagyszeben, Brassó). Nagyon termé­szetes, hogy így nem is fejlődhetett Magyarországon román színészet. De ha a magyarság, a­­ nemzetek tör­ténetében­­ szinte páratlan megértéssel fogadta is a különböző idegen kultúrák fejlődését, azért a vezető szerep itt mégis csak a magyar kultúráé volt. S ez a vezető szerep minden erőszak nélkül jutott a magyar­ság kezébe, hiszen Magyarországon — Erdélyt is bele­értve — mindég a magyarság volt a domináló elem. És bár a mi szegény országunk már csak földrajzi fekvésénél fogva is évszázadokon át védbástyája volt Nyugat-Európának — különösen a török támadások ellen — s bár igy évszázadokon át egy nagy harctér volt, minek következtében kulturális téren el is maradt a nagy nyugati nemzetek mögött, azért mégis büszkén , tekinthetünk vissza egy ezeréves történeti múltra. Nem beszélünk országunk védszentjéről, Szent István királyról, aki már az Urnák 1OO0-ik esztendejé­ben felvétette nemzetével a keresztséget és csodálatos államalkotó tehetségével megvetette Magyarország alap­ját ; Szent László királyunkról, akit a keresztény Európa a szent­eirért vívott hős csaták fővezérévé tett meg; Hunyady Jánosról, akinek hősi karja egész Európát megvédte a török ellen; Mátyás királyról, aki itt renaissance-műveltséget terjesztett; nem beszélünk nagy férfiainkról, nagy költőinkről és művészeinkről; Petőfi Sándorról, Kossuth Lajosról, Liszt Ferencről, Munkácsy Mihályról és a többi világra szóló nagy szellemóriásaink­ról ; mi csak a magyar színészetről beszélünk, amely egy­magában is elegendő bizonyságot tett arról, hogy a magyarság tiszteletre méltó, tehetséges, kulturális faj, melyet nem gyöngíteni, nem elpusztítani, hanem Európa érdekében inkább erősíteni kell! Ez a magyar színészet, mely tulajdonképpen csak egy 130—140 éves múltra tekinthet vissza, a fejlődés akkora lépteivel haladt előre, hogy ez a rövid idő elegendő volt arra, hogy a nyu­gati színművészetet utolérje, sőt azzal a versenyt is kiállja. Ezt megállapították a múltban az itt megfordult vendégszereplő külföldi színtársulatok és írók és e szomorú jelenben — amikor szárnyaszegetten vergő­dünk — az itt idéző francia, angol, amerikai és olasz missziók tiszteletreméltó tagjai is, holott a mi királyaink, — más, boldogabb nemzetek királyaival ellentétben — nem előmozdítani, hanem inkább elnyomni igyekeztek a magyar kultúrának eme hajtását, így nem királyaink támogatásával, hanem inkább azok ellenére, csupán csak szegény elnyomott nemzetünk áldozatkészségéből nyílt meg 1837-ben Pesten a magyar Nemzeti Színház, mely rövid idő alatt Európa legelső drámai színházai közé küzdötte fel magát. De nem szólva a budapesti vagy a kolozsvári Nemzeti Színházról, amely utóbbiban már 1794-ben játszották magyarul Shakespeare és Moliére darabjait, megemlítjük Magyarország többi városát, ahol mindenütt történeti joga van a magyar színészetnek; Pozsony, Kassa, Arad, Temesvár, Pécs Sopron, Nagyvárad, Debrecen, Miskolc, Marosvásárhely és a többi sok-sok magyarországi és erdélyi magyar város, melyeket az entente-hatalmak — hir szerint — el akarnak tőlünk venni. Erre a hihetetlenül szomorúan hangzó hírre mi magyar színészek is kénytelenek vagyunk felemelni szavunkat! El akarnák venni tőlünk Pozsonyt, ezt a régi koronázó magyar várost, ahol az ott lakó magyar mágnyások már 1796-ban nagyszabású színházat épí­tettek a maguk költségén! Kassát, melyet a magyar színészet már 1816-ban megnyert a maga számára s melynek színpadja nevelte fel számunkra a múlt század 30-as éveinek folyamán a budapesti Nemzeti Színház legelső nagy gárdáját! És hogy juthatna idegen kézre a színmagyar Debrecen, melynek színpada egy Blaha Lujzával ajándékozta meg a magyar színészetet! Vagy idegen hatalom alá kerüljön a magyar Nagyvárad, ahol 1798. óta állandóan van magyar színészet?! Hogy juthatna a románok kezére a mi gyönyörű „kincses“ Kolozsvárunk, a magyar színművészet Mekkája, vagy a színmagyar Marosvásárhely, a székelyek gyönyörű fővárosa! Miért akarják tőlünk elvenni Aradot, a mi szent Golgothánkat, vértanúink városát, ahol 1849-ben a képzelt és dicstelen diadaltól megrészegedett Ausztria sorra akasztatta és lövette — a XIX-ik század és egész Európa szégyenére — a mi dicső hőseinket?! Ne legyen szabad többé Aradon magyarul játszanunk.

Next