Színház, 1969 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1969-01-01 / 1. szám

FEKETE ÉVA Félreértettük Brechtet? Ha szemügyre vesszük Brecht sokoldalú életművét, első pillantásra úgy tűnhet fel, hogy ebben az életműben uralkodó szerepe van a racionalizmusnak. Tény, hogy Brecht egész színházszervezői tevékenysége - szándéka szerint - didaktikus-intellektuális színház létrehozására irányult. Ennek a szándéknak a termékei a tandrámák, s ezeket az intenciókat igyekszik megfogalmazni színházelméletében. Nyilatkozatai is messzemenően alátámaszt­ják ezt az első pillantásra kialakult véleményt. „Hiszek az emberben, ami azt jelenti, hogy hiszek az emberi értelemben” - mondja. Galileijével együtt vallja: „Az emberi nem leg­nagyobb élvezete a gondolkodás”, s a nála szokásos poentírozással jelenti ki: „A színház filozófusok ügye lett”. Nem meglepő tehát, hogy a Brecht-értékelések túlnyomó többsége, és nemegyszer a Brecht-drámák színpadi interpretálása is az értelmezés kulcsfogalmát a racionalizmusban véli felfedezni, mondván: Brecht színháza intellektuális színház, minden Brecht-drámára és jó előadásra az intellektualizmus jellemző. Ez az intellektualizmus a kö­zönségre való hatás szempontjából azt jelenti, hogy Brecht a proletariátusnak mint közön­ségnek az eszére apellált, az érzelmeket is az értelemnek kívánta alávetni. Noha a racionalitás szerepének ez a túlhangsúlyozása indokolható, kérdés, hogy valóban indokolt-e, lehetővé teszi-e a brechti életmű gazdag ellentmondásainak megértését, az ér­zelmekhez való viszony összetettségének feltárását ? A fiatal Brecht, az első viágháborúban felnövő nemzedék tagja, elszánt radikalizmussal mond ítéletet a polgári társadalom felett. Az általános és elvont kritikán belül Brecht táma­dásának céltáblája elsősorban a polgári színház. Elavultnak tartja és negatívan ítéli meg a polgári színház társadalmi funkcióját, mely szerinte abban merül ki, hogy egyfelől kielégíti a polgárság konvencionális műveltségszükségletét, másfelelől pedig biztosítja a zavartalan kikapcsolódást. Brecht kritikája - noha leegyszerűsített formában - végül is helyesen értékeli a polgári átlagszínház pozícióját. Reakciója ekkor még csak az „avantgarde fene­gyereké”: ha a polgári színház megnyugtatja, kellemes élményekkel hódítja el a közönséget, akkor ő felrázza, nyugtalanítja, kellemetlenkedik neki. „Ne bámuljatok olyan romantiku­san” - utasítja vissza a polgár felszínes érzelmi szükségleteit, „romantikaigényét”. A Dobszó az éjszakában sem más, mint a hagyományos érzelmi logika visszájára fordítása, s egyben annak a brutális kimondása, hogy lehetetlen kiemelkedni a „disznó létből”. Az érzelmi kiüresedést azonban Brecht - s ebben haladja túl az avantgarde irodalom átlagát - nem örökké adott condition humaine-ként mutatja be, hanem konkrét társadalmi típusokban igyekszik megtestesíteni. Ez művészileg csak félig-meddig sikerül: míg a háborús konjunk­túrán meggazdagodó kispolgár-figurákat jellegzetes vonásokkal rajzolja meg, addig a „há­borús hős” kispolgár alakjában már erősen érezhető az expresszionista stilizálás, a Spartacus­­felkeléssel szimpatizáló kispolgárok alakja pedig teljesen megreked az elvontságban. A darab problematikájának művészi megfogalmazását adja viszont a Legenda a halott katonáról c. vers. A halott katona diadalmenetének groteszk-szimbolikus képében művészi hitellel lep­lezi le a nacionalista-militarista német társadalmat. Már ekkor megmutatkozik művészi karakterének az a sajátos vonása, hogy az alapvető társadalmi és etikai problémákat előbb tudja a lírikus Brecht művészileg megfogalmazni, mint a drámaíró Brecht cselekményben, típusokban ábrázolni. A líra általános műfaji sajátossága, a konkrét társadalmi-történelmi szituáció, Brecht élményanyagának jellege stb. adhatnak erre magyarázatot. "

Next