Színház, 1970 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1970-01-01 / 1. szám

A színház a jövő évtizedek társadalmában SÁNDOR IVÁN A „jövő” színháza a XX. század utolsó negyedének színháza lesz. Részt vesz még tehát a mi életünkben, de amilyenné formáljuk, azzal azt is meg­határozzuk, mit visz át a következő nemzedék a színház intézményéből az új századba. Sok jel mutatja, hogy a színház évezredes történetének legkri­tikusabb, legküzdelmesebb s talán - ez tőlünk függ - legdiadalmasabb évei előtt vagyunk. A színház helye a társadalom szervezetében 1. A színház születése óta nem változtatta meg struktú­ráját: egyik oldalon a „játékos”, a másikon a játékkal vala­milyen formában kapcsolatot kereső partner, a néző. Vál­tozott viszont és állandóan változik a színház helyzete a társadalom és a kultúra rendszerében. Az ősi szertartás, a népünnepély, az önismeret forrása, a plebejus lázadás szó­csöve, a társadalom életéről való figyelemelterelés, az „er­kölcs és emlékezés” szelleme - mindez kivívta a maga szín­házát, és a színház elvállalta mindezt a szerepet. Ami szá­munkra a változásokból most a legfontosabb, az a válto­zások gyorsuló üteme. Amit elmondhatunk a tudományos felfedezésekről, a technika forradalmáról, azt elmondhatjuk a színházról is: az utolsó ötven év egymagában többféle színházat hozott létre, mint a megelőző korok együttesen. A színház változásainak gyorsulásában együtt halad a társa­dalommal. Ez azt jelenti, hogy a gyorsulás a következő években fokozódni fog. Fel kell készülni, hogy színházi for­radalmakat fogunk végigélni. Ma egyelőre még átmeneti ál­lapotban vagyunk. A lehetőség és a gyakorlat találkoz­ásá­­nak vagy szétválásának alternatívája áll előttünk. A lehetőség az, hogy felerősödjön a színház kort láttató, fejlődést segítő szerepe, és - Lukács György meghatározá­sának mintája szerint - a kor „emlékezete és erkölcse” le­gyen. Ez az út a színházat évezredek óta vállalt lényegéhez vezeti vissza. Személyiségformáló egységként őrzi meg a társadalom szerkezetében, mely közönségében az életten­denciákat megismerő, önmaga sorsával szembenéző, lehető­ségei között választásra képes, a változásokkal lépést tartó ember tulajdonságait reprodukálja. Van, mint láttatni pró­báljuk majd, egy másik út is. A kettő összecsapásából ala­kul ki a ,,mit nyerhetünk és mit veszíthetünk” tétje, a lehe­tőségek és zsákutcák alternatívája. 2. A technikai forradalom, a népesség- és életforma-vál­tozás hatására a következő években fokozódik majd a fő­város, illetve a nagyvárosok felduzzadása. Növekszik a technikával foglalkoztatottak és a közép-felsőfokú techni­kai érettséggel rendelkezők, a legkülönbözőbb információk felvételére alkalmas rétegek száma. Ennek hatására válto­zik az ember elhelyezkedése közvetlen környezetében és a társadalomban; változik a személyiség fogalma, teherbírási képessége, társadalmi, szellemi, etikai, fiziológiai szem­pontból egyaránt, változnak igényei az őt körülvevő és moz­gató világban. Vagyis változik a színházi néző élete, infor­mációtelítettsége, szabad ideje, változnak szellemi, művészi igényei. Ebben a változásban felmerülnek számára a kér­dések: mit jelent neki a színház, hogyan építse be életébe, mit várjon tőle, milyen igényeket támasszon vele szemben? Mindezek természetesen csak „kisegítő kérdések”. A jövő évtizedek emberének legfontosabb, létét meghatározó kérdése ugyanis az marad - még ha nem is jut el egyénen­ként odáig, hogy ennek tudatában legyen -, hogy a szabad­ságért, békéért, életnívója emelkedéséért folytatott küzde­lemben a technikai forradalom korában megőrzi-e önmaga személyiségét, reprodukálja-e magában a gorkiji értelemben vett embert, vagy megelégszik azzal, hogy mindössze az „ördögi gyorsasággal” halmozódó információkat apperci­piálja. Ezzel már ki is mondtuk, hogy nézetünk szerint a szocialista társadalomban két alapmodell kialakulásával számolhatunk. Az egyiket nevezzük „informált”, a másikat a „személyiségét újratermelő” embernek. Az utóbbiban benne rejlik az előző minden kedvező tulajdonsága, de az informált ember nem rendelkezik majd az utóbbi személyi­ségének jegyeivel. Optimális lehetőségeit tekintve a színház helye a társa­dalom szervezetében, az emberben ember voltát, személyi­ségtudatát reprodukáló intézmények között kell legyen. Csak így tudja megőrizni évezredes hagyományait. Csak így tud ellenállni annak, hogy belemosódjon az információt nyújtó egységek növekvő áradatába. Csakhogy a színháznak ezt a különben természetesnek látszó helyét ki kell küzde­nie, mert előtérbe léphet a másik, a rossz alternatíva, amely a színházat pusztán információt adó, időtöltést nyújtó „mo­dern szolgáltató egység” szerepe felé tolja. A fellazító erők­kel szemben a küzdelmet a színház két úton vívhatja meg. Egyrészt a társadalom erejével, azzal, hogy a társadalom maga teszi önmaga szervezetében a színházat az „öntudat, erkölcs és emlékezet” színterévé. Másrészt a színház művé­szeinek személyes, életre szóló küzdelmével, mellyel önma­gukért, művészetük érvényre juttatásáért harcolnak. Az előbbi, a társadalmi életre hívó szerep jelentősége felnő a szocializmusban, ahol a színház államilag fenntartott intéz­mény. Fontos azonban kiemelni azt, hogy nálunk sem csök­ken a színház művészei küzdelmének jelentősége. A színházra váró veszélyek­ ­. Az életformaváltással teljesen elhatárolódik majd egymástól a „modern 3 X 8”, a munkára, alvásra, szabad időre szétváló nap. Előtérbe kerül a „szabad nyolc” beosz­tásának kérdése. Az embert érő hatások szempontjából némi egyszerűsítéssel ezt az időszelvényt további három részre oszthatjuk. Nevezzük az elsőt a semleges hatások zónájának (pl. közlekedés, vásárlás stb.), a másodikat az információs hatások zónájának (tömegkommunikációs esz­közök), a harmadikat a személyiséget reprodukáló hatások zónájának (pl. művészet, tudomány). A három zóna egységet alkot, de dinamikus terepet is. Az „időtöltési alkalmak” egyikből a másikba kerülhetnek. (Pl. filmje válogatja, hogy melyik zónába tartozhat.) A fontos azonban az, hogy mindhárom zónának más a funk­ciója, ezért is nem lehet a jövő színházának igazi kérdése a tv-vel való verseny. Mind a kettőnek más a szerepe a sza­badidő-szelvényben. A színházra két nagy veszély várhat, és az egyik éppen az, hogy egy katasztrofálisan értelmezett versenyszellemmel megpróbálja el- vagy visszahódítani a tv-től nézőit, próbálja átvenni a tv alapvetően más — in­formatív­­ hatáseszközeit. De ezzel önmagán hajt végre szívátültetést, hiszen egy más hatást nyújtó „szolgáltató” felé kacsint, ahol a talán kezdeti térnyerés és néhány apró győzelem után csak bukás várhat rá. i

Next