Színház, 1970 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1970-01-01 / 1. szám
A színház a jövő évtizedek társadalmában SÁNDOR IVÁN A „jövő” színháza a XX. század utolsó negyedének színháza lesz. Részt vesz még tehát a mi életünkben, de amilyenné formáljuk, azzal azt is meghatározzuk, mit visz át a következő nemzedék a színház intézményéből az új századba. Sok jel mutatja, hogy a színház évezredes történetének legkritikusabb, legküzdelmesebb s talán - ez tőlünk függ - legdiadalmasabb évei előtt vagyunk. A színház helye a társadalom szervezetében 1. A színház születése óta nem változtatta meg struktúráját: egyik oldalon a „játékos”, a másikon a játékkal valamilyen formában kapcsolatot kereső partner, a néző. Változott viszont és állandóan változik a színház helyzete a társadalom és a kultúra rendszerében. Az ősi szertartás, a népünnepély, az önismeret forrása, a plebejus lázadás szócsöve, a társadalom életéről való figyelemelterelés, az „erkölcs és emlékezés” szelleme - mindez kivívta a maga színházát, és a színház elvállalta mindezt a szerepet. Ami számunkra a változásokból most a legfontosabb, az a változások gyorsuló üteme. Amit elmondhatunk a tudományos felfedezésekről, a technika forradalmáról, azt elmondhatjuk a színházról is: az utolsó ötven év egymagában többféle színházat hozott létre, mint a megelőző korok együttesen. A színház változásainak gyorsulásában együtt halad a társadalommal. Ez azt jelenti, hogy a gyorsulás a következő években fokozódni fog. Fel kell készülni, hogy színházi forradalmakat fogunk végigélni. Ma egyelőre még átmeneti állapotban vagyunk. A lehetőség és a gyakorlat találkozásának vagy szétválásának alternatívája áll előttünk. A lehetőség az, hogy felerősödjön a színház kort láttató, fejlődést segítő szerepe, és - Lukács György meghatározásának mintája szerint - a kor „emlékezete és erkölcse” legyen. Ez az út a színházat évezredek óta vállalt lényegéhez vezeti vissza. Személyiségformáló egységként őrzi meg a társadalom szerkezetében, mely közönségében az élettendenciákat megismerő, önmaga sorsával szembenéző, lehetőségei között választásra képes, a változásokkal lépést tartó ember tulajdonságait reprodukálja. Van, mint láttatni próbáljuk majd, egy másik út is. A kettő összecsapásából alakul ki a ,,mit nyerhetünk és mit veszíthetünk” tétje, a lehetőségek és zsákutcák alternatívája. 2. A technikai forradalom, a népesség- és életforma-változás hatására a következő években fokozódik majd a főváros, illetve a nagyvárosok felduzzadása. Növekszik a technikával foglalkoztatottak és a közép-felsőfokú technikai érettséggel rendelkezők, a legkülönbözőbb információk felvételére alkalmas rétegek száma. Ennek hatására változik az ember elhelyezkedése közvetlen környezetében és a társadalomban; változik a személyiség fogalma, teherbírási képessége, társadalmi, szellemi, etikai, fiziológiai szempontból egyaránt, változnak igényei az őt körülvevő és mozgató világban. Vagyis változik a színházi néző élete, információtelítettsége, szabad ideje, változnak szellemi, művészi igényei. Ebben a változásban felmerülnek számára a kérdések: mit jelent neki a színház, hogyan építse be életébe, mit várjon tőle, milyen igényeket támasszon vele szemben? Mindezek természetesen csak „kisegítő kérdések”. A jövő évtizedek emberének legfontosabb, létét meghatározó kérdése ugyanis az marad - még ha nem is jut el egyénenként odáig, hogy ennek tudatában legyen -, hogy a szabadságért, békéért, életnívója emelkedéséért folytatott küzdelemben a technikai forradalom korában megőrzi-e önmaga személyiségét, reprodukálja-e magában a gorkiji értelemben vett embert, vagy megelégszik azzal, hogy mindössze az „ördögi gyorsasággal” halmozódó információkat appercipiálja. Ezzel már ki is mondtuk, hogy nézetünk szerint a szocialista társadalomban két alapmodell kialakulásával számolhatunk. Az egyiket nevezzük „informált”, a másikat a „személyiségét újratermelő” embernek. Az utóbbiban benne rejlik az előző minden kedvező tulajdonsága, de az informált ember nem rendelkezik majd az utóbbi személyiségének jegyeivel. Optimális lehetőségeit tekintve a színház helye a társadalom szervezetében, az emberben ember voltát, személyiségtudatát reprodukáló intézmények között kell legyen. Csak így tudja megőrizni évezredes hagyományait. Csak így tud ellenállni annak, hogy belemosódjon az információt nyújtó egységek növekvő áradatába. Csakhogy a színháznak ezt a különben természetesnek látszó helyét ki kell küzdenie, mert előtérbe léphet a másik, a rossz alternatíva, amely a színházat pusztán információt adó, időtöltést nyújtó „modern szolgáltató egység” szerepe felé tolja. A fellazító erőkkel szemben a küzdelmet a színház két úton vívhatja meg. Egyrészt a társadalom erejével, azzal, hogy a társadalom maga teszi önmaga szervezetében a színházat az „öntudat, erkölcs és emlékezet” színterévé. Másrészt a színház művészeinek személyes, életre szóló küzdelmével, mellyel önmagukért, művészetük érvényre juttatásáért harcolnak. Az előbbi, a társadalmi életre hívó szerep jelentősége felnő a szocializmusban, ahol a színház államilag fenntartott intézmény. Fontos azonban kiemelni azt, hogy nálunk sem csökken a színház művészei küzdelmének jelentősége. A színházra váró veszélyek . Az életformaváltással teljesen elhatárolódik majd egymástól a „modern 3 X 8”, a munkára, alvásra, szabad időre szétváló nap. Előtérbe kerül a „szabad nyolc” beosztásának kérdése. Az embert érő hatások szempontjából némi egyszerűsítéssel ezt az időszelvényt további három részre oszthatjuk. Nevezzük az elsőt a semleges hatások zónájának (pl. közlekedés, vásárlás stb.), a másodikat az információs hatások zónájának (tömegkommunikációs eszközök), a harmadikat a személyiséget reprodukáló hatások zónájának (pl. művészet, tudomány). A három zóna egységet alkot, de dinamikus terepet is. Az „időtöltési alkalmak” egyikből a másikba kerülhetnek. (Pl. filmje válogatja, hogy melyik zónába tartozhat.) A fontos azonban az, hogy mindhárom zónának más a funkciója, ezért is nem lehet a jövő színházának igazi kérdése a tv-vel való verseny. Mind a kettőnek más a szerepe a szabadidő-szelvényben. A színházra két nagy veszély várhat, és az egyik éppen az, hogy egy katasztrofálisan értelmezett versenyszellemmel megpróbálja el- vagy visszahódítani a tv-től nézőit, próbálja átvenni a tv alapvetően más — informatív hatáseszközeit. De ezzel önmagán hajt végre szívátültetést, hiszen egy más hatást nyújtó „szolgáltató” felé kacsint, ahol a talán kezdeti térnyerés és néhány apró győzelem után csak bukás várhat rá. i