Színház, 1976 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1976-01-01 / 1. szám
játékszín KOLTAI TAMÁS Szabadszerelem avagy egy negatív utópia Illyés Gyula drámája Pécsett Mint Lucifer Ádámot a falanszterbe, úgy vezeti be Kázmér Orbánt az Orfeusz a felvilágban első jelenetében az ifjú biológusok utópisztikus kommunájába, amely első látásra egy nyilvánosház és egy alkotóház bizonyos előnyeit kapcsolja össze. A kutatásban nemzetközi rangot kivívott ifjú tudósok gyülekezete - vagy ahogyan ők maguk nevezik: „együttessége” - valamikor a XXI. században működik, pontosan meg nem határozott társadalmi körülmények között, de valószínűleg nem a Tudományos Akadémia létesítményeként. Tagjai a napközben végzett fárasztó kutatómunkájuk utáni szerelmi életüket szabadon választott és cserélgetett partnerekkel bonyolítják le. Kázmér bevezetője szerint itt a jövő társadalmának kis modellje látható, ahol megszűnt a szerelem mint „két magány egy börtöne”, s az ember, bár közösség tagja, független marad, „mert legalább a szerelem szabad már”. Egykor, alig több mint három évtizede kedvelt propagandafogás volt azzal ijesztgetni az embereket, hogy a kommunizmusban szabadszerelem lesz. Lám, most Illyés Gyula darabjában ez bekövetkezett, még ha egy vígjáték negatív utópiájaként és egy elszigetelt közösség kísérleteként is. Aligha hihetjük persze, hogy valami nagy veszély jelzéséről van szó. A verses indítás stilizáltsága, gördülékeny szellemessége sejteni engedi, hogy egy moliére-i jellemvígjáték következik, társadalmi kérdéseket borzoló indulattal. Ez a vígjáték első megközelítésben a szerelemről és a szexualitásról szól. Erről beszélni ma szinte annyira fontos, mint a nemzeti sorskérdésekről, olyan aggasztó méreteket öltött az Osztrák-Magyar Monarchia örökségeként továbbélő és immár nemzeti hagyományainkhoz tartozó prüdéria, amely legfőképpen színpadjainkon uralkodik. Az emberi test látványa érthetetlen okból még mindig tabunak számít, egészséges erotika helyett (ami a művészetek kezdete óta fontos része az alkotásoknak) meg kell elégednünk „franciás” frivolsággal vagy malackodással, legjobb esetben polgárpukkasztással, ami elfogadható ugyan mint társadalmi jelzés, de sohasem válhat belőle természetes, fölszabadító, a testiséggel szemlesütés nélkül foglalkozó művészet. Vígjátéki komolysággal szólni a szexusról költő dolga csakugyan. De még Illyés is fontolgató óvatossággal lát neki. A darab elé írt bevezetőjében aggódva bocsátja útjára munkáját, mentegetőzve szinte, hogy kiengedheti-e a kezéből, és tudakolva, hogy vajon nem ment-e túl a határon. Végül „harminc éven felülieknek” ajánlja darabját. Nos, a Pécsi Nemzeti Színház erkélyén csapatosan ülő tizenéves iskoláslányok ésfiúk szelíd, izgalommentes viselkedése remélhetőleg megnyugtatja az írót. Megnyugodhatnak a gyermeküket féltő szülők is, és a közönségszervezőket sem kell felelősségre vonnunk: az Orfeusz a felvilágban annyi szabadszájúságot vagy sikamlósságot sem tartalmaz, amennyi negyedik elemisták között a nagyszünetben elhangzik. Mindez pedig azért van így, mert Illyés fölényes gúnnyal idegenít el az ábrázolt környezettől, nem engedve, hogy viszolyogjunk vagy szörnyülködjünk. Ironikusan jelzi például, hogy ebben az „együttességben” korántsem fölszabadult szellemű emberek, a jövő valóban nyílt szívű és nyílt tekintetű intellektueljei élnek, hanem gátlással küszködő, pótszerekkel kielégülő lelki nyomorékok. Hiszen a nyíltságára büszke közösség árulkodó módon táncrendnek nevezi az előre leköthető szerelmi partner kapacitását nyilvántartó időbeosztást, és olyan suta körülményességgel kezeli a szexuális ügyeket, amiben néha a viktoriánus álszemérem, máskor a kollégiumi nyilvános gyónások szelleme kísért. Ha közelebbről megvizsgáljuk a társaság tagjait, az elfásult Don Juanoktól az egyszerű szexuálpatologikus esetekig számos érdekes példánnyal találkozunk. Van, aki felesége nyárspolgári féltékenykedése elől menekült ide, vagy a könnyű partnerszerzés lehetősége csábítja. A bonyolultabb esetek között akad tévésztárról vagy filmszínészről álmodó frigid nő, fityulájától megszabadult apáca, nemi nyomorban szenvedő főnök, de köznapi nimfomániás és szado-erotomán is. Korcs egyedek, a legkülönfélébb pszichés zavarokkal igazán sajnálatra méltóak. Az ember mégis hajlandó megbocsátani nekik, hiszen lépten-nyomon azt hallja, hogy milyen nagyszerű eredményeket értek el a tudományban. Legtöbbjük világhírű, külföldi folyóiratok közüiki publikációjukat. Szinte szerencsésnek érezzük, hogy ezek az ifjú Nobel-díj-várományosok, akik kutatásaikkal dicsőséget hoznak a nemzetnek, lelki és testi nyavalyáikkal nem zavarják a társadalm Orbán (Győry Emil) és Erika (Miklósy Judit) újra egymásra lelnek az „együttességben". Illyés Gyula: Orfeusz a felvilágban (Pécsi Nemzeti Színház) (MTI-fotó)