Színház, 1976 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1976-01-01 / 1. szám

játékszín KOLTAI TAMÁS Szabadszerelem avagy egy negatív utópia Illyés Gyula drámája Pécsett Mint Lucifer Ádámot a falanszterbe, úgy vezeti be Kázmér Orbánt az Orfeusz a felvilágban első jelenetében az ifjú bioló­gusok utópisztikus kommunájába, amely első látásra egy nyilvánosház és egy alko­tóház bizonyos előnyeit kapcsolja össze. A kutatásban nemzetközi rangot kiví­vott ifjú tudósok gyülekezete - vagy ahogyan ők maguk nevezik: „együttes­­sége” - valamikor a XXI. században mű­ködik, pontosan meg nem határozott társadalmi körülmények között, de való­színűleg nem a Tudományos Akadémia létesítményeként. Tagjai a napközben végzett fárasztó kutatómunkájuk utáni szerelmi életüket szabadon választott és cserélgetett partnerekkel bonyolítják le. Kázmér bevezetője szerint itt a jövő tár­sadalmának kis modellje látható, ahol megszűnt a szerelem mint „két magány egy börtöne”, s az ember, bár közösség tagja, független marad, „mert legalább a szerelem szabad már”. Egykor, alig több mint három évtize­de kedvelt propagandafogás volt azzal ijesztgetni az embereket, hogy a kom­munizmusban szabadszerelem lesz. Lám, most Illyés Gyula darabjában ez bekö­vetkezett, még ha egy vígjáték negatív utópiájaként és egy elszigetelt közösség kísérleteként is. Aligha hihetjük persze, hogy valami nagy veszély jelzéséről van szó. A verses indítás stilizáltsága, gördü­lékeny szellemessége sejteni engedi, hogy egy moliére-i jellemvígjáték követ­kezik, társadalmi kérdéseket borzoló in­dulattal. Ez a vígjáték első megközelítésben a szerelemről és a szexualitásról szól. Erről beszélni ma szinte annyira fontos, mint a nemzeti sorskérdésekről, olyan aggasz­tó méreteket öltött az Osztrák-Magyar Monarchia örökségeként továbbélő és immár nemzeti hagyományainkhoz tar­tozó prüdéria, amely legfőképpen szín­padjainkon uralkodik. Az emberi test látványa érthetetlen okból még mindig tabunak számít, egészséges erotika he­lyett (ami a művészetek kezdete óta fon­tos része az alkotásoknak) meg kell elé­gednünk „franciás” frivolsággal vagy malackodással, legjobb esetben polgár­pukkasztással, ami elfogadható ugyan mint társadalmi jelzés, de sohasem válhat belőle természetes, fölszabadító, a testi­séggel szemlesütés nélkül foglalkozó mű­vészet. Vígjátéki komolysággal szólni a sze­­xusról költő dolga csakugyan. De még Illyés is fontolgató óvatossággal lát neki. A darab elé írt bevezetőjében aggódva bocsátja útjára munkáját, mentegetőzve szinte, hogy kiengedheti-e a kezéből, és tudakolva, hogy vajon nem ment-e túl a határon. Végül „harminc éven felüliek­nek” ajánlja darabját. Nos, a Pécsi Nemzeti Színház erkélyén csapatosan ülő tizenéves iskoláslányok és­­fiúk szelíd, izgalommentes viselkedése remélhetőleg megnyugtatja az írót. Megnyugodhatnak a gyermeküket féltő szülők is, és a kö­zönségszervezőket sem kell felelősségre vonnunk: az Orfeusz a felvilágban annyi szabadszájúságot vagy sikamlósságot sem tartalmaz, amennyi negyedik elemisták között a nagyszünetben elhangzik. Mindez pedig azért van így, mert Il­­­lyés fölényes gúnnyal idegenít el az áb­rázolt környezettől, nem engedve, hogy viszolyogjunk vagy szörnyülködjünk. Ironikusan jelzi például, hogy ebben az „együttességben” korántsem fölszaba­dult szellemű emberek, a jövő valóban nyílt szívű és nyílt tekintetű intellektuel­­jei élnek, hanem gátlással küszködő, pót­szerekkel kielégülő lelki nyomorékok. Hiszen a nyíltságára büszke közösség árulkodó módon táncrendnek nevezi az előre leköthető szerelmi partner kapaci­tását nyilvántartó időbeosztást, és olyan suta körülményességgel kezeli a szexuá­lis ügyeket, amiben néha a viktoriánus álszemérem, máskor a kollégiumi nyil­vános gyónások szelleme kísért. Ha közelebbről megvizsgáljuk a társa­ság tagjait, az elfásult Don Juanoktól az egyszerű szexuálpatologikus esetekig számos érdekes példánnyal találkozunk. Van, aki felesége nyárspolgári féltékeny­kedése elől menekült ide, vagy a könnyű partnerszerzés lehetősége csábítja. A bo­nyolultabb esetek között akad tévésztár­ról vagy filmszínészről álmodó frigid nő, fityulájától megszabadult apáca, nemi nyomorban szenvedő főnök, de közna­pi nimfomániás és szado-erotomán is. Korcs egyedek, a legkülönfélébb pszi­chés zavarokkal­­ igazán sajnálatra mél­tóak. Az ember mégis hajlandó megbo­csátani nekik, hiszen lépten-nyomon azt hallja, hogy milyen nagyszerű eredmé­nyeket értek el a tudományban. Legtöbb­jük világhírű, külföldi folyóiratok közüiki publikációjukat. Szinte szerencsésnek érezzük, hogy ezek az ifjú Nobel-díj-vá­­rományosok, akik kutatásaikkal dicsősé­get hoznak a nemzetnek, lelki és testi nyavalyáikkal nem zavarják a társadalm Orbán (Győry Emil) és Erika (Miklósy Judit) újra egymásra lelnek az „együttességben". Illyés Gyula: Orfeusz a felvilágban (Pécsi Nemzeti Színház) (MTI-fotó)

Next