Színház, 1981 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1981-01-01 / 1. szám
sül. Az ő alakjában, hányattatása történetében azonban jelen van a Meljehovok, az egész kozák nemzetség históriája az októberi forradalom és a polgárháború idején, sőt - Tovsztonogov szereposztásának eredményeképpen -, a főhős közvetít valamit a társadalmi változások ellen vagy azok mellett állásfoglalásra kényszerített 1917-es orosz értelmiség dilemmájából is. Oleg Boriszov - Grigorij energikus tettei, határozottnak tetsző választásai mögött - éreztetni tudja annak az évszázadok során megszilárdult kozák faluközösségi világrendnek az összeomlását, amelynek fő pillére mindig a cár katonai szolgálata volt. (Ezen az áron őrizhették a kozákok a környező népekkel szembeni kiváltságaikat, s éppen ezért, a kozák férfi tekintélyének csak a katonai előmenetel lehetett a mércéje.) A faluközösségi világrend másik két pillérét a belső hierarchia és az ősi erkölcsi törvények tiszteletben tartása alkotta. Ám a forradalom létrehozott egy másik értékrendszert, s a polgárháború folyamán a kozákoknak nap mint nap hitet kellett tenniük a régi vagy az új eszmény mellett. Az irodalomtörténeti publicisztika abban szokta látni Grigorij Meljehov tragédiáját, hogy az adott történelmi pillanatban nem ismerte föl a választási kényszerszituáció kizárólagosan alternatív jellegét: egyik tábor oldalán sem kötelezte el magát, hanem úgynevezett „harmadik utat” keresett. A leningrádi előadás mélyebben találja meg a meljehovi magatartás gyökereit. Grigorijból olyan hőst formál Oleg Boriszov, aki valóban kívül jut mindkét lehetőségen - mert a régi törvényekkel már korábban szembekerült, az újakkal pedig nem képes az értelmi belátást megelőzően érzelmileg azonosulni, de kívülmaradása nem a harmadik tábort keresőké, hanem az olyan, belülről vezérelt személyiségeké, akiknek nem a kollektív politikai ügyekben való jelenlét az életterük, ezért hozhatók zavarba, ha választásra kényszerítik őket. Egy teljesebb Meljehov-kép születik tehát Tovsztonogov színpadán, amikor Grigorij kívülállásának okait, a régi eszmények szellemében neveltetés kitörölhetetlen nyomain túl, az egyéni pszichikum tartalmában is kutatják. S ez az általános emberi lényeg, melynek révén karnyújtásnyi közelségbe kerülhet a Csendes Don főhőse a ma intellektueljéhez. Magatartásának fő mozgatója a számára idegen politikai közeggel szembeni hárító reflex. Ezért tragédiája kikerülhetetlen: nem tud autonómiaigényéről lemondani (azaz föloldódni valamely szituációban), a polarizálódott világ globális érvényességű törvénye pedig nem képes mérlegelni a különbséget kívülállás és kívülállás között, vagyis alkalmatlan arra, hogy szubjektív, alkati tényezőkből eredő árnyalatokat érzékeljen. Az adott világrend és az adott személyiség összeütközése úgy játszódik a leningrádiak színpadán, mint egy görög tragédia. Teljesül az alapvető követelmény: nagy erkölcsi erők állnak szemben nagy erkölcsi erővel - egy kollektív igazság egy szubjektívvel -, amelyek között a történés idején kibékíthetetlen ellentét van. Az utókor ítéletét a játék szereplőiből alkalmilag szerveződő, váltakozó összetételű és létszámú kórus kommentárjai közvetítik, a cselekmény tényei iránti tisztelettel, az elbukó hős fölötti sajnálkozás vagy a „tévedéséből” konzekvenciákat fabrikáló moralizálás nélkül, akárha Szophoklész színpadáról szólnának. Egyszersmind a kórusra hárul a feladat, hogy fenntartsa a darab epikai egységét: összeköti a cselekmény ugrásait, térbe és időbe helyezi a jeleneteket. A nagyobb objektivitást kitető érzelmi visszafogottsághoz szokott magyar néző számára ez a narráció ugyan néhol retorikusnak tűnik föl, a dráma orosz nyelvi közegében azonban nincs benne semmi emocionális külsődlegesség. Az ugyancsak görög (arisztotelészi) elv szerint készült, a többszörös cselekményt egyívűre szerkesztő átdolgozás látszólag csak egy kiemelkedő színészi alakításra nyújt lehetőséget. Való igaz, az abszolút főszerep Oleg Boriszové, aki alkalmas is arra, hogy Grigorij minden gesztusában egyszerre tudja kifejezni a kozák lelki szilajságát az értelmiségi gyökerű autonómiaigénnyel. A többi színész feladata azonban semmivel sem könynyebb. A hatalmas epikai anyag sűrítettsége sűrítő színészi játékot követel: kevés szóval és színpadi jelenléttel kell megteremteniük Grigorij számára a hiteles pszichikai környezetet, s ezt fegyelmezetten, nagy alázattal és - különösen a második felvonástól - kivételes művészi erővel teszik. Játékuk révén megőrződik az elkülönült személyiség és a vele szemben álló közösségek dramaturgiai egyensúlya. Bárányok pedig nincsenek Ha nem gyanítanám, mennyi esetleges tényező befolyásolja egy vendégjáték programjának összeállítását, bizonyára bátrabban kockáztatnám meg a feltételezést, hogy a három előadás között tematikai összefüggés, valamilyen mértékű egymásra épülés van. Legalábbis erre vall az, ahogyan Tovsztonogov a darab Jelenet Osztrovszkij Farkasok és bárányok című komédiájának Gorkij színházi előadásából