Színház, 1983 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1983-01-01 / 1. szám
GYÖRGY PÉTER Egyértelműek, tiszták ! Illyés műve, a Tiszták, a történelemmel szembenéző, annak hűvös, megsemmisítő és fenntartó folyamatát el nem fogadó, a morál és az emlékezet nevében tiltakozó felelős ember alkotása. A dráma szándéka szerint műfaját tekintve a tragédia, ám nem egy ember sorsát idézi fel, hanem egy kiirtott népnek állít emlékezetet. Illyés alapproblémája - amelyet túl ezen a drámán, tanulmányokban és versekben is, de e bemutatóhoz írott szövegben újra megfogalmazott - a „közbűn” kérdése, azaz a történelemben minduntalan megtörténő népirtásban való akart-akaratlan részvétel botránya. Senki sem vitathatja el, hogy e probléma - s ez megrázó - élő, senki sem vitathatja, hogy valóban vannak népek, amelyek emlékezetét, mint a dráma is többször kimondja, mindössze a Biblia - ha - őrzi. Ám e probléma felismerése, és annak elismerése, hogy mindez újra és újra épp az elpusztított népek fennmaradásának okán tudatosításra szorulhat, sem menthet fel a korlátozott érvényű, de elkerülhetetlen kérdés megválaszolása alól. Esetünkben: milyen drámai maggal bír e probléma. Pontosabban: e megrázó és általánosságában érvényes kérdést menynyiben látjuk a maga különösségében érvényesülni, miképp jelentkezik jelen esetben a provanszál nép sorsa a dráma formájában. Milyen típusú konfliktusokon keresztül érvényesül a történet, mennyiben válik feloldhatatlan érdekellentétek tettekben vagy szavakban megfogalmazódó, sorsokon át érvényesülő erőterévé, és mennyiben marad meg a jók és a rosszak kettősségében. A kérdés tehát az, hogy a morál és történelem dichotómiájában fogalmazott mű drámaisága mennyiben vált inherenssé, és mennyiben maradt a Tiszták a személyek konfliktusa ellenére is csupán a jók és a rosszak küzdelme. Ugyanis a végletekig csupaszított szerkezet következménye a darabon végighúzódó dualitás. Egyik oldalon a vitathatatlan igazságukban meghalok, a montséguri vár védői, másik oldalon a minden esetleges személyességük vagy emberségük ellenére a priori rosszak, a támadók, akik kiirtani, máglyahalálra ítélni jöttek ezt a népet. A konfliktus lehetősége tehát a darab kezdete előtt lezajlott, a történelem által megkevert kártyák kiosztottak. A katolicizmus győzedelmes, az albigensek vesztettek. A Tiszták már a végjáték műve, a befejezésé, amely egyrészt megrázó, másrészt viszont épp a küzdelem teljes befejezettségénél fogva szinte alig ad alkalmat drámai konfliktusokra. Amit látunk, az elszomorító és döbbenetes. Oly felháborító, hogy erkölcsi és drámai érzékünk itt már nem sokat kereskedhet, valójában csak a vak nem látja, hogy kinek van igaza. A végjátékból már hiányzik a döntés oly drámai izgalma, a választások alakulása, a szituációk megszületése és robbanása, s így elkerülhetetlenül hiányzik a személyesség minden drámai stílusváltás ellenére csorbítatlannak tűnő hitele is. (Ha a népek sorsáról van szó, a népek művét reprezentáló alkotásokról, akkor nem véletlenül merül fel az epopeia műfaja. A görögség nagy tragikus korszakát így Homérosz reprezentálja, míg a görög ember tragikus sorsát már a dráma. Illyés művének tárgyválasztása, indítéka és szárnyalása is eposzi, míg műfaja nem az. E diszkrepancia feloldhatatlanságából következnek mindazok a kérdések, melyekkel a rendezésnek is szembe kellett néznie, innen eredtek a statikusság problémái, amelyek aztán az előadás leginkább meghatározó elemévé váltak.) játékszín Illyés Gyula: Tiszták (Nemzeti Színház), Kováts Adél f. h. (Azalais) és Rubold Ödön (Gérard)