Színház, 1983 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1983-01-01 / 1. szám

GYÖRGY PÉTER Egyértelműek, tiszták ! Illyés műve, a Tiszták, a történelemmel szembenéző, annak hűvös, megsemmisí­tő és fenntartó folyamatát el nem foga­dó, a morál és az emlékezet nevében til­takozó felelős ember alkotása. A dráma szándéka szerint­­ műfaját tekintve a tragédia, ám nem egy ember sorsát idézi fel, hanem egy­­ kiirtott­­ népnek állít emlékezetet. Illyés alapprob­lémája - amelyet túl ezen a drámán, ta­nulmányokban és versekben is, de e be­mutatóhoz írott szövegben újra megfo­galmazott - a „közbűn” kérdése, azaz a történelemben minduntalan megtörténő népirtásban való akart-akaratlan részvé­tel botránya. Senki sem vitathatja el, hogy e probléma - s ez megrázó - élő, senki sem vitathatja, hogy valóban van­nak népek, amelyek emlékezetét, mint a dráma is többször kimondja, mind­össze a Biblia - ha - őrzi. Ám e probléma felismerése, és annak elismerése, hogy mindez újra és újra épp az elpusztított népek fennmaradásának okán tudatosításra szorulhat, sem ment­het fel a korlátozott érvényű, de elke­rülhetetlen kérdés megválaszolása alól. Esetünkben: milyen drámai maggal bír e probléma. Pontosabban: e megrázó és általánosságában érvényes kérdést meny­nyiben látjuk a maga különösségében érvényesülni, miképp jelentkezik jelen esetben a provanszál nép sorsa a dráma formájában. Milyen típusú konfliktusokon keresztül érvényesül a történet, mennyi­ben válik feloldhatatlan érdekellentétek tettekben vagy szavakban megfogalma­zódó, sorsokon át érvényesülő erőterévé, és mennyiben marad meg a jók és a rosszak kettősségében. A kérdés tehát az, hogy a morál és történelem dicho­­tómiájában fogalmazott mű drámaisága mennyiben vált inherenssé, és mennyi­ben maradt a Tiszták a személyek konf­liktusa ellenére is csupán a jók és a rosszak küzdelme. Ugyanis a végletekig csupaszított szerkezet következménye a darabon végighúzódó dualitás. Egyik oldalon a vitathatatlan igazságukban meghalok, a montséguri vár védői, má­sik oldalon a minden esetleges szemé­lyességük vagy emberségük ellenére a priori rosszak, a támadók, akik kiirtani, máglyahalálra ítélni jöttek ezt a népet. A konfliktus lehetősége tehát a darab kezdete előtt lezajlott, a történelem ál­tal megkevert kártyák kiosztottak. A ka­tolicizmus győzedelmes, az albigensek vesztettek. A Tiszták már a végjáték műve, a befejezésé, amely egyrészt meg­rázó, másrészt viszont épp a küzdelem teljes befejezettségénél fogva szinte alig ad alkalmat drámai konfliktusokra. Amit látunk, az elszomorító és döbbenetes. Oly felháborító, hogy erkölcsi és drámai érzékünk itt már nem sokat keresked­het, valójában csak a vak nem látja, hogy kinek van igaza. A végjátékból már hiányzik a döntés oly drámai izgalma, a választások alakulása, a szituációk meg­születése és robbanása, s így elkerülhe­tetlenül hiányzik a személyesség minden drámai stílusváltás ellenére csorbítatlan­nak tűnő hitele is. (Ha a népek sorsáról van szó, a né­pek művét reprezentáló alkotásokról, akkor nem véletlenül merül fel az epopeia műfaja. A görögség nagy tragikus korsza­kát így Homérosz reprezentálja, míg a görög ember tragikus sorsát már a dráma. Illyés művének tárgyválasztása, indíté­ka és szárnyalása is eposzi, míg műfaja nem az. E diszkrepancia feloldhatatlansá­gából következnek mindazok a kérdé­sek, melyekkel a rendezésnek is szembe kellett néznie, innen eredtek a statikus­­ság problémái, amelyek aztán az előadás leginkább meghatározó elemévé vál­tak.) játékszín Illyés Gyula: Tiszták (Nemzeti Színház), Kováts Adél f. h. (Azalais) és Rubold Ödön (Gérard)

Next