Színház, 1985 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1985-01-01 / 1. szám

is alig érdemes a magyar drámák szín­­rehozatalának történelmében. Csakhogy mi ünneplő ország vagyunk, nálunk az alkalom gyakorta mentség. Elképzelhe­tő, hogy Szegeden, a jubileum évében látva a darabot, könnyebben napirend­re tértünk volna a megrendelésre ké­szült alkalmi mű gyengeségei felett, mint itt és most, a magyar dráma ügyét látványosan felkaroló Nemzeti Színház­ban, ahol a műnek önmagáért kell helyt­állnia. A­ szélmalom lakói százöt évvel ezelőtt játszódik, de - mint erre Páskán­­di külön is figyelmeztet - nem törté­nelmi dráma. Műfaji megjelölése szerint „sorsdráma - polgári személyekkel”. Az árvíz története - és ezt Páskándi nemcsak tudja, de közli is - filmre, re­génybe, párbeszédes krónikába még in­kább belefér, mint drámába. Színpadra az események sorozatában kiteljesedő kollektív tragédiának legfeljebb egy jel­lemző epizódra alkalmas. Ám az író ezt a lehetséges változatot is csak fenntar­tásokkal vállalja, azzal, hogy az esemé­nyek egyetlen kiragadott részletét sem kí­vánja az egész szimbólumaként megidéz­ni. Az alkotás folyamatáról szólva el­mondja, hogy először a színhelyet szűkí­tette le, amikor egy egész város helyett egy épületet világít be, azután a szerep­lők számát igyekezett „eljátszhatóra” csökkenteni, „négy fal közé terelve a hömpölyt”. A négy fal, amely között a cselekmény játszódik, Kérész Pap Dániel molnár vá­rosszéli, dombra épült, sok helyiséges szélmalma. A jól megépített, majdnem várszerű épület sok-sok éve otthon és műhely, az árvíz közeledtekor azonban már menedék. A molnár közvetlen csa­ládtagjain kívül ide sodródnak, menekül­nek mások is: a gazda eladó lányá­nak huszárhadnagy vőlegénye, egy régen látott rokon házaspár, Kérész Pap lánya­­korú megejtett szeretője, csecsemőjével és roskatag nagymamájával, a szépasz­­szony feleség egykor elutasított, azóta hőn szeretett lelkipásztora, egy művészi elhivatottsággal rendelkező, giccseket gyártó vándorfestő, két érzékeny lelkű, jámbor örömlány ... A biztonságot adó és sugárzó polgári otthonból így válik a veszély óráira valóságos Noé bárkája. Csakhogy Kérész Pap Dániel bárkája nem vészeli át a vízözönt. A történet történelmi magját Páskán­di Géza dr. Szabó László Szeged halála és feltámadása című monográfiájából me­rítette, ugyanonnan, ahonnan Jókai Mór az ilovai malom históriáját. A malomba zárkózó emberek tragikus halálát őrző, balladaszerű históriájában Páskándit nyil­vánvalóan nem a természeti kataszt­rófa áldozatainak szomorú sorsa ra­gadta meg, hanem a veszélyt lebecsülő, az épület nyújtotta védelmet túlbecsülő molnár drámája. De a darab - mint említettük - nem ennek a malomnak a története, „de szegedi, Szeged környéki emberek, s egyáltalán magyar emberek története, akik száz évvel ezelőtt egy nagy katasztrófa növekvő árnyékában élték szorongó végóráikat”. A bárka kapitánya, Kérész Pap Dániel sem a tragédia fenyegetéséből, sem a körülötte vajúdó világ válságából nem sokat ért. Helyzetéből következően a szín­padon egy család — átvitt értelemben egy nemzet­­ terhét és felelősségét vise­li a vállán. De ahelyett, hogy szembe­nézne a veszéllyel, önmaga előtt is le­tagadja. A víz közeledtekor bedeszká­­zott ablakok nem egyszerűen néhány sorstárs, hanem egy közösség tekinte­tének, tisztánlátásának állítanak gátat. Amikor Páskándi műve bevezetőjében hangsúlyozza, hogy a kiragadott törté­nelmi mozzanatot nem kívánja az egész (tudniillik az egész szegedi árvíz) szim­­bólumakért megidézni, kimondatlanul is érzékelteti, amit azután maga a mű iga­zol: a molnár jellemében, sorsában tá­­gabban értelmezett, jelképnek is felfog­ható mai nemzeti tartalmat. Ez a darab, mint az író jelzi, nem emlékmű, mert túl az emlékezésen, ma is számot tart némi időszerűségre, mert „saját árvizei történetének indulata is ott kavarog a mélyén”. Az ilovai malom éppen úgy az ország, mint az a másik­­ Illyésé, a Séden. Csakhogy a paraboladrámák struktúrá­ja két szinten is megméretik. Ha elfo­gadom, amit Páskándi állít, hogy „a pa­rabola-szimbólum sztoriban elmesélve”, akkor nyilvánvaló, hogy nem elég, ha a szimbólum érthető, erőteljes, a sztorinak is meg kell felelnie a benne hordozott gondolatnak. A jelképes mondanivaló akkor sem adhat felmentést a közvet­lenül megjelenített drámai világ igazsá­gának hitele alól, ha a létmodell para­bolaként valóban „elhullajtja” a részle­teket, ahogy Páskándi tartja. Az eset­legességektől megfosztott modellben még pontosabban kell illeszkedni az al­kotóelemeknek, m­ég teherbíróbbnak kell lennie az alapnak, amire azután a mű világa, költészete, filozófiája épül. A molnár és a többiek Az expozícióban minden világos: Ké­rész Pap Dániel, aki 1848-ban még túl­ságosan fiatal volt a cselekvéshez, a sza­badságot nélkülöző, öröklött világrend­ben a vagyonban, a gyűjtésben találja meg élete értelmét, személyes biztonsá­gát és szabadságát. Ezt gyarapítja, ami­kor egyre újabb malmokat vásárol, és ezt védelmezi, amikor makacsul kiuta­sítja a házába betörni készülő „zavaros és hisztériás” világot. Jó ideig a Tisza egyre emelkedő árja sem ingatja meg ön­bizalmát, gőgjét. A világban lehet vi­lágvége, de az ő malmában - várában - nem lesz. A menekülőket befogadja, de a veszélyt, a valóságot kirekeszti. (Sőt, azt sem tűri, hogy mások kitekintsenek a bedeszkázott ablakok résein át a víz­mosta gátra, tudatára ébredjenek a ve­szélynek.) Kérész Pap Dániel nemcsak a zsin­­delyes malom zsákokkal erődített épü­letét, de családi otthonának békéjét is megingathatatlannak érzi. Pedig amikor a függöny felmegy, már mindkettő ösz­­szeomlással fenyeget; a tragédia­­ sem a természeti, sem a családi nem tartóz­tatható fel a küszöbön. A molnár boldog kis családjának min­den tagja másként boldogtalan. A leg­­elkeseredettebb hármuk közül Erzsébet, ez a még mindig szép, energiát sugárzó, kielégítetlen polgárasszony, aki hajdan színesebb, tartalmasabb városi életét és világát hagyta ott a házasság bizton­ságáért, de az évtizedek alatt belefáradt a hétköznapokba, a robotba, a szerelem nélküli szürke házasságba és a heves vérű, akarnok férj mellett elszenvedett megaláztatásokba is. Amikor egy név­telen jóakarója elárulja Erzsébetnek, hogy férjének fattyú­ fia született egy tá­nyérmosogató cselédlánytól, úgy érzi, be­telt a pohár. A természeti katasztrófa csak katalizátora a feltartóztathatatlan bomlási folyamatnak, a kapcsolatok enyészetének, a régóta érlelődött családi leszámolásnak. A megalázott, szerelem­re vágyó asszony testestül-lelkestül fel­ajánlkozik az egyetlen férfinak, aki ér­zékeit felébresztette. Ez a férfi azonban a katolikus egyház felszentelt papja, re­verendát visel. S bár esztendőkkel ko­rábban hajlandó lett volna azt az asz­­szony kedvéért levetni is, az akkor el­szenvedett, megalázó visszautasítás és a reá váró egyházi karrier reménye azóta lehűtötték vagy legalábbis elásták a plé­bános szenvedélyének parazsát. Apa és leánya - látszólag - minden

Next