Színház, 1985 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1985-01-01 / 1. szám
is alig érdemes a magyar drámák színrehozatalának történelmében. Csakhogy mi ünneplő ország vagyunk, nálunk az alkalom gyakorta mentség. Elképzelhető, hogy Szegeden, a jubileum évében látva a darabot, könnyebben napirendre tértünk volna a megrendelésre készült alkalmi mű gyengeségei felett, mint itt és most, a magyar dráma ügyét látványosan felkaroló Nemzeti Színházban, ahol a műnek önmagáért kell helytállnia. A szélmalom lakói százöt évvel ezelőtt játszódik, de - mint erre Páskándi külön is figyelmeztet - nem történelmi dráma. Műfaji megjelölése szerint „sorsdráma - polgári személyekkel”. Az árvíz története - és ezt Páskándi nemcsak tudja, de közli is - filmre, regénybe, párbeszédes krónikába még inkább belefér, mint drámába. Színpadra az események sorozatában kiteljesedő kollektív tragédiának legfeljebb egy jellemző epizódra alkalmas. Ám az író ezt a lehetséges változatot is csak fenntartásokkal vállalja, azzal, hogy az események egyetlen kiragadott részletét sem kívánja az egész szimbólumaként megidézni. Az alkotás folyamatáról szólva elmondja, hogy először a színhelyet szűkítette le, amikor egy egész város helyett egy épületet világít be, azután a szereplők számát igyekezett „eljátszhatóra” csökkenteni, „négy fal közé terelve a hömpölyt”. A négy fal, amely között a cselekmény játszódik, Kérész Pap Dániel molnár városszéli, dombra épült, sok helyiséges szélmalma. A jól megépített, majdnem várszerű épület sok-sok éve otthon és műhely, az árvíz közeledtekor azonban már menedék. A molnár közvetlen családtagjain kívül ide sodródnak, menekülnek mások is: a gazda eladó lányának huszárhadnagy vőlegénye, egy régen látott rokon házaspár, Kérész Pap lányakorú megejtett szeretője, csecsemőjével és roskatag nagymamájával, a szépaszszony feleség egykor elutasított, azóta hőn szeretett lelkipásztora, egy művészi elhivatottsággal rendelkező, giccseket gyártó vándorfestő, két érzékeny lelkű, jámbor örömlány ... A biztonságot adó és sugárzó polgári otthonból így válik a veszély óráira valóságos Noé bárkája. Csakhogy Kérész Pap Dániel bárkája nem vészeli át a vízözönt. A történet történelmi magját Páskándi Géza dr. Szabó László Szeged halála és feltámadása című monográfiájából merítette, ugyanonnan, ahonnan Jókai Mór az ilovai malom históriáját. A malomba zárkózó emberek tragikus halálát őrző, balladaszerű históriájában Páskándit nyilvánvalóan nem a természeti katasztrófa áldozatainak szomorú sorsa ragadta meg, hanem a veszélyt lebecsülő, az épület nyújtotta védelmet túlbecsülő molnár drámája. De a darab - mint említettük - nem ennek a malomnak a története, „de szegedi, Szeged környéki emberek, s egyáltalán magyar emberek története, akik száz évvel ezelőtt egy nagy katasztrófa növekvő árnyékában élték szorongó végóráikat”. A bárka kapitánya, Kérész Pap Dániel sem a tragédia fenyegetéséből, sem a körülötte vajúdó világ válságából nem sokat ért. Helyzetéből következően a színpadon egy család — átvitt értelemben egy nemzet terhét és felelősségét viseli a vállán. De ahelyett, hogy szembenézne a veszéllyel, önmaga előtt is letagadja. A víz közeledtekor bedeszkázott ablakok nem egyszerűen néhány sorstárs, hanem egy közösség tekintetének, tisztánlátásának állítanak gátat. Amikor Páskándi műve bevezetőjében hangsúlyozza, hogy a kiragadott történelmi mozzanatot nem kívánja az egész (tudniillik az egész szegedi árvíz) szimbólumakért megidézni, kimondatlanul is érzékelteti, amit azután maga a mű igazol: a molnár jellemében, sorsában tágabban értelmezett, jelképnek is felfogható mai nemzeti tartalmat. Ez a darab, mint az író jelzi, nem emlékmű, mert túl az emlékezésen, ma is számot tart némi időszerűségre, mert „saját árvizei történetének indulata is ott kavarog a mélyén”. Az ilovai malom éppen úgy az ország, mint az a másik Illyésé, a Séden. Csakhogy a paraboladrámák struktúrája két szinten is megméretik. Ha elfogadom, amit Páskándi állít, hogy „a parabola-szimbólum sztoriban elmesélve”, akkor nyilvánvaló, hogy nem elég, ha a szimbólum érthető, erőteljes, a sztorinak is meg kell felelnie a benne hordozott gondolatnak. A jelképes mondanivaló akkor sem adhat felmentést a közvetlenül megjelenített drámai világ igazságának hitele alól, ha a létmodell parabolaként valóban „elhullajtja” a részleteket, ahogy Páskándi tartja. Az esetlegességektől megfosztott modellben még pontosabban kell illeszkedni az alkotóelemeknek, még teherbíróbbnak kell lennie az alapnak, amire azután a mű világa, költészete, filozófiája épül. A molnár és a többiek Az expozícióban minden világos: Kérész Pap Dániel, aki 1848-ban még túlságosan fiatal volt a cselekvéshez, a szabadságot nélkülöző, öröklött világrendben a vagyonban, a gyűjtésben találja meg élete értelmét, személyes biztonságát és szabadságát. Ezt gyarapítja, amikor egyre újabb malmokat vásárol, és ezt védelmezi, amikor makacsul kiutasítja a házába betörni készülő „zavaros és hisztériás” világot. Jó ideig a Tisza egyre emelkedő árja sem ingatja meg önbizalmát, gőgjét. A világban lehet világvége, de az ő malmában - várában - nem lesz. A menekülőket befogadja, de a veszélyt, a valóságot kirekeszti. (Sőt, azt sem tűri, hogy mások kitekintsenek a bedeszkázott ablakok résein át a vízmosta gátra, tudatára ébredjenek a veszélynek.) Kérész Pap Dániel nemcsak a zsindelyes malom zsákokkal erődített épületét, de családi otthonának békéjét is megingathatatlannak érzi. Pedig amikor a függöny felmegy, már mindkettő öszszeomlással fenyeget; a tragédia sem a természeti, sem a családi nem tartóztatható fel a küszöbön. A molnár boldog kis családjának minden tagja másként boldogtalan. A legelkeseredettebb hármuk közül Erzsébet, ez a még mindig szép, energiát sugárzó, kielégítetlen polgárasszony, aki hajdan színesebb, tartalmasabb városi életét és világát hagyta ott a házasság biztonságáért, de az évtizedek alatt belefáradt a hétköznapokba, a robotba, a szerelem nélküli szürke házasságba és a heves vérű, akarnok férj mellett elszenvedett megaláztatásokba is. Amikor egy névtelen jóakarója elárulja Erzsébetnek, hogy férjének fattyú fia született egy tányérmosogató cselédlánytól, úgy érzi, betelt a pohár. A természeti katasztrófa csak katalizátora a feltartóztathatatlan bomlási folyamatnak, a kapcsolatok enyészetének, a régóta érlelődött családi leszámolásnak. A megalázott, szerelemre vágyó asszony testestül-lelkestül felajánlkozik az egyetlen férfinak, aki érzékeit felébresztette. Ez a férfi azonban a katolikus egyház felszentelt papja, reverendát visel. S bár esztendőkkel korábban hajlandó lett volna azt az aszszony kedvéért levetni is, az akkor elszenvedett, megalázó visszautasítás és a reá váró egyházi karrier reménye azóta lehűtötték vagy legalábbis elásták a plébános szenvedélyének parazsát. Apa és leánya - látszólag - minden