Színház, 1993 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1993-01-01 / 1. szám

M­egyi Árpád Jutocsa, az újonnan kineve­zett igazgató-főrendező bámulatos len­dülettel, energiával és képzelőerővel lá­tott munkához. Egészséges, a helyhez, az időhöz és a helyzethez adaptált műsorter­vet állított össze, társulatot fejlesztett, invenció­­zus alkalmi meghívásokkal él, menedzsereket épített a társulatba, kellemesen, bár kissé ezote­rikusan (Magyar) narancsszagú havilapot ad ki, szponzorokat verbuvál, közben rekonstrukciót bonyolít, nyári színházat építtet, színházi múzeu­mot tervez , és nem utolsósorban fehér Merce­des kisbuszt küldött a vidéki színjátszásból kény­szerűen egyre inkább kihulló színikritikusokért, akik számára egyetlen napra három előadást szervezett. A sok kávéról, üdítőről, a kiadós ebédről s a kiadós és színvonalas propaganda­anyagról már ne is essék szó; a lényeg az, hogy betekinthettünk egy jó előjelekkel induló műhely életébe és első eredményeibe. Délelőtt — Brávó, gyerekek! A nap szerényen indult. A művelődési házban bemutatott mesejáték, Saint-Exupéry A kis her­cegének színpadi változata nem igazán szeren­csés vállalkozás. Az alapműről közhely leírni, hogy humora, lírája és filozófiája — akárcsak a Karinthy átköltötte Micimackóé — érett és vájtfü­­lű felserdülteknek és felnőtteknek való, gyere­kekhez csak az jut el belőle, amit — hogy stílsze­rűek legyünk — csak a szem lát meg belőle, de nem a szív; ráadásul epikus jelenetfüzér, sztori nélkül. Egyik kollégám hallotta, amint valamelyik, a könyvet ismerő gyerek fásultan számlálta, hogy hány bolygó van még hátra (így szoktam magam is hóttunalom Ember tragédiája-előadá­­sokon a még hátralévő világtörténelmi forduló­pontokat számlálgatni, többnyire már a pirami­soktól kezdve). Az adaptáció ráadásul nem tud mit kezdeni az író-narrátor alakjával, nem képes relációba hozni a kis herceggel, így aztán sze­gény pilóta csak ténfereg a képek között, s ma­rad a kis herceg álnaivnak ható bolyongása a szimbóleumok között. A szöveg visszhangtalan ürességét jelen esetben csak fokozzák az ellen­súlyul bőségesen adagolt látványelemek (vetí­tés, színpompás kosztümök stb.). Ezt a víziót semmiféle mesterségesen előállított látványvi­lág vissza nem adhatja, mert jellegénél fogva belső természetű, reprodukciója csak a magá­nyos olvasó azonosulása és átélése révén me­het végbe. A színészek ilyen körülmények között sokkal jobbak nem lehettek volna, de azért Orosz Anna (a kis herceg) és Quintus Konrád (a pilóta) ehhez képest is jellegtelenek, a bolygók öt-öt la­kóját alakító Varjú Olga és Maros Gábor pedig nem sok kedvvel illusztrál, előbbi tartózkodón, utóbbi a gyerekszínházi konvenció előírta har­­sánysággal. Mintaszerűen viselkedtek viszont a házat zsú­folásig megtöltő általános iskolások, köztük fel­tűnően sok cigánygyerek, a két rész előtti rituális balhét mintha elvágták volna, mihelyt a nézőtér elsötétült, s ha nevetésnek vagy más nézői akti­vitásnak nem is volt nyoma, pisszenéstelen civili­­záltsággal viselték sorsukat. Úgy látszik, vidéken még gyenge gyerekelőadást is hálásabb játsza­ni, mint Pesten jót. Délután — Balmazújváros, 2060 A Beszélőben idézett amerikai szociológus sze­rint az amerikaiak társadalmi elkötelezettségé­nek periodikus vissza-visszatérése társadalom­­lélektani okokban gyökerezik: „...a magánbol­dogságra való törekvés egy idő után unalmassá válik, és ezért az unatkozó polgár a köz szolgála­ta felé fordul.” Az elmélet természetesen adott esetben Bill Clinton győzelmének egyik magya­rázatául szolgál. Lehet, hogy a Clinton-korszakban kevesebb acélmagnólia terem majd az amerikai színpado­kon? (Robert Harling itt Daliastól nyugatra címen játszott művének Acélmagnóliák az eredeti cí­me.) Hogy ezek a magánéletbe belesüppedő ame­rikai tíz- és tízmilliók mennyire boldogok, azt a legjobban a színpadi reprezentánsaikon előfor­duló halálos vagy gyógyíthatatlan betegségek Orosz Anna és Maros Gábor A kis hercegben (Ilovszky Béla felvétele) magas statisztikai aránya bizonyítja. Számlálha­­tatlan vakkal, süketnémával, gyengeelméjűvel, Down-kórossal, Heine-Medinessel, multiplex sclerosisossal, AIDS-essel találkozhatni szomo­rú és felemelő színpadi zsámnerképek kifogyha­tatlan sorában. Mivel azonban a drámának, mint köztudott, nem az ilyen ellenfelekkel vívott küz­delemre szól a jogosítványa, ebből csak arra kö­vetkeztethetünk, hogy másfajta ellenfelek nin­csenek — az átkos jólét elfogyasztotta a partiké­pes konfliktushordozókat. Ó, boldog Amerika, amely ennyi silány giccset termel ki dráma cí­mén! Mi ettől még messze vagyunk. S ha, mondjuk, Balmazújváros 2050-ben ér el a jólét olyan foká­ra, hogy csak a helyi­­cukorbetegek okoznak problémát, s még ráhagyunk tíz évet, amíg a megrögzötten küldetéses magyar drámaírók eb­be a sanyarú helyzetbe belenyugszanak, akkor 2060 körül várható, hogy a balmazújvárosi acél­magnóliákról is színi rajzolat készül, s nem kell értük a szomszédba, azaz Daliástól nyugatra menni. Van itt persze még valami, ami addig vagy ki­fejlődik nálunk is, vagy sem: a hosszú-hosszú anyagi gondtalanságból, nemzeti és személyes szuverenitásból meg a sok szabadidőből táplál­kozó jóindulat és segítőkészség, amely megte­remti a maga szervezett megnyilvánulási formá­it, a kisközösségeket vagy, előkelőbben szólva, a civil szféra önszerveződési formáit. Mert ez kétségkívül hiteles: a helyi fodrászüzlet is ilyen kis civil sejt, ahol jómódú, gondtalan középosz­tálybeli lányok-asszonyok lesik mohón, mikor csöppen közéjük az első komoly testi vagy lelki SZÁNTÓ JUDIT MISKOLCI MARATONI

Next