Színház, 1996 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1996-01-01 / 1. szám

EGY FÖLÖSLEGES FESZTIVÁL Mottó: „Ebből is tanulhatsz. ” (Bicska Maxi) A­ligha emlékszik bárki arra az alkalmat­lan tisztviselőre, aki két évvel ezelőtt sajtónyilatkozatba adta, hogy az Euró­pai Színházak Uniójának budapesti fesztiválja fölösleges pénzkidobás, ke­vesek élvezetét szolgálja, és csak a Katona József Színháznak hasznos, mert addig mu­togatja magát, amíg ide is, oda is meghívják. „Tiszta blama”, mondhattuk volna megrökö­nyödve a tájékozatlan úriemberről, ha nem szoktuk volna meg, hogy elvbarátaival együtt általában blamálja a kultúrát. Az elmúlt októberben és novemberben a Bulandra Színház használta ki „gálábul” a há­zigazda előnyét, hiszen a soros Unio-fesztivált — immár a negyediket — Bukarestben ren­dezték. Tisztviselői nyilatkozatokról nem szól a fáma, pedig a Bulandra öt előadását játszot­ta a fesztiválon, közülük többnek erre az alka­lomra időzítette a bemutatóját. A találkozó ki­csit hosszúra nyúlt, hat hétig tartott, a műsor többször változott, néhány színház az Unió ál­landó tagjai közül nem jött el, mások pedig nem a meghirdetett előadást hozták — egy­szóval akadtak gondok. Az alatt a kétszer egy hét alatt, amelyet a fesztiválon töltöttem, keve­sebb külföldi kritikust láttam, mint Budapes­ten, kevesebb éjszakába nyúló fogadást szá­moltam össze, mint Milánóban, és a lyukacsos program miatt kevesebb szakmai találkozót kísérhettem figyelemmel a vendégszereplő társulatok között, mint a korábbi években, de tanulságoknak azért nem maradtam díjával. Mindenekelőtt a Bulandráról, amelynek nincs szüksége nemzetközi hírverésre, elég híres anélkül is. Hírneve nem újkeletű. Izgatott a kérdés, hogyan képes egy társulat évtizede­ken át megőrizni szellemét és színvonalát. Eh­hez nyilvánvalóan tradíció kell. Mindenekelőtt az 1947-es alapító igazgató és későbbi név­adó, Bulandra asszony tradíciója, aki — ne fe­lejtsük el — színész és rendező volt egysze­­mélyben. Halálakor, 1961-ben vette föl a ne­vét a Városi Színház társulata. Magam 1970- ben jártam először és mostanáig utoljára Bu­karestben, mit sem tudva a Bulandráról, és el­­káprázva attól, amit ott néhány nap alatt lát­tam. Lucian Pintilie rendezésében Caragiale Farsangi éjszakájét, David Esrig Diderot­­adaptációját, a Rameau unokaöccsét és Büchner Leonce és Lénáját Liviu Ciulei rende­zésében. Nem csekélység, mondhatja, aki jártas a közelmúlt színháztörténetében. Elragadtatá­somat fokozta, hogy a magyar színház az idő tájt különösen lapos volt, épp csak nyiladoztak a lankán a későbbi tüskés virágok, készülődött Kaposvár, Szolnok és a Huszonötödik Szín­ház, a Nemzetiben Major A luzitán szörnnyet, az Egyetemi Színpadon Ruszt, de akkor még mindezt alig lehetett átlátni. Ehhez képest a Bulandra kész csoda volt, írtam egy cikket arról, miért jobb a színház Bu­karestben (ez lett a címe), támadt is belőle mi­niszteriális botrány. (Alkalmatlan tisztviselők­ben akkor sem volt hiány.) Azóta, persze, tudjuk, amit tudunk. Hogy rendező nélkül nem megy. Itthon időnként el akarják hitetni velünk, hogy minden bajnak a rendező az oka, holott a legfőbb baj, hogy nincs. A Bulandrába, az előbb említett nagy­ságok kiebrudalása után — az alkalmatlan tisztviselők köztudomásúan ott is országosan elhatalmasodtak,aminek a következtében Pintilie, Esrig és Ciulei kénytelenek lettek kül­földön világhírűvé válni —, jöttek mások, jött Penciulescu és Serban, aztán ők is emigrál­tak, de jött Mugur, Catalina Buzoianu, Purca­­rete, Tompa Gábor (őt nemrég igazgatónak is fölkérték, de nem vállalta), és most itt van Ale­­xandru Darie. Darie harminchat éves, 1983-ban végzett a bukaresti színiakadémián, és fordítva járta meg az utóbbi évek román rendezői útját, tud­niillik az Oxford Playhouse-ból és a New York-i Performing Arts Centerből csatlakozott 1992- ben a Bulandrához. Tempora mutantur. A Téli regét, a Három nővért és a Julius Caesart ren­dezte, az utóbbi kettőt láttam, mondhatom, rendkívüli erős egyéniség, határozott dráma­értelmező szuverenitással és biztos manuális készséggel. Persze van hozzá hajlékony társulata. Amelyet a fent nevezett rendezők edzettek. Ideje volna egyszer s mindenkorra leszá­molni azzal a szamársággal, amely pocsék sztárok önkielégítését nevezi ki színházi él­ménnyé. Amikor azzal etetnek, hogy X vagy Y színész kivérzett személyiségével ledarál ma­ga mellől darabot, díszletet, rendezőt, mindent és mindenkit, s szerencsétlenségemre látom is az előadást, úgy érzem magam, mint a kuk­­koló, aki akaratán kívül kínos magánügybe ke­veredett. A magánügyszínészet világbajnoka vagyunk. Sehol megközelítően annyi privát ejakulációt nem láttam színpadon, mint kies honunkban. Jelentéktelen, üres nagyságok gerjesztik magukban a főszerepet, érdekesek próbálnak lenni, tupírozzák a hangjukat, szí­nesek, mint a paradicsommadár, tollukat ráz­zák, beszédüket-mozgásukat „karakteresre” torzítják. Fölrikácsol bennük a kabarészíné­szet. Ebben utolérhetetlenek vagyunk. A bukaresti fesztiválon látni lehetett, milyen a minőségi színészet. Jártunk a főiskolán. Lerobbant emeletes épület egy külvárosi bódételep-préri közepén. Innen jöttek azok a nagyszerű színészek, aki­ket többek között a korábban fölemlített ren­dezők tanítanak. Harmad-negyed éves hall­gatók vettek részt magyar rendezőnövendé­kek workshopján. Három fiú egy háromszor ötméteres szobában, elnyűtt ballonkabátban, bordásfaldíszletben úgy abszolvált egy pár­perces Julius Caesar-mellékjelenetet, hogy leesett az állam. A düsseldorfi Karin Beier nemzetközi sze­replőgárdával rendezte meg kilencnyelvű Szentivánéji álom-előadását. Pár hónapig dolgozott együtt, keményen, a válogatott csa­pat. Tőlünk Kaszás Gergő és Mucsi Zoltán vett részt a produkcióban. Nem volt mese, profinak kellett lenni, miközben mindenki hozhatta ön­magát, karakterét, sőt a „nacionáléját” — hi­szen épp ezek alapján választották ki. Mint any­­nyiszor, ezúttal is megdőlt az „összeszokott állandó csapat” mítosza. Itt éppenséggel rövid idő alatt kellett egymáshoz gyalulódni, csapat­tá lenni. Miközben ott volt a vaskezű rendező, egy harmincas, törékeny német nő, aki kérlel­hetetlenül tudja, mit akar. S hogy mindjárt ellentmondjak magamnak: Lev Dogyin is eljött évtizedes együttes munká­ban összecsiszolódott fiaival-lányaival, elhoz­ta öt-nyolc éves előadásait, a Gaudeamust meg a moszkvai olimpia kitelepített prostituált­jairól szóló Galin-darabot (Csillagok a hajnali égbolton), és elkápráztatott színházának pa­radoxonéval, a frissen tartott színészi érzel­mek és energiák rafináltan kitenyésztett őszin­teségével. Itt tobzódott az egyszerűség monu­mentalitása, a hatásra játszó tökéletes „esz­­köztelenség”. Hogy csinálják? Kész csoda. A harmadik mágus: Declan Donnellan. Webster Amalfi hercegnőjét rendezte az el­várható reneszánsz gazdagság helyett napja­ink szarkasztikus racionalitásával. A színé­szek dikciója jeges szél gyanánt söpör végig a nézőtér fölött, olyan erő van benne. Elhúzhat­juk finnyásan a szánkat: Jakab kori pompa, bővérűség, gyilok és méltóság helyett a Duce Itáliájának feketeingesei, barokkos manieriz­mus helyett a „veszélyesen élni” hipokrízise, modern ruhákban, modern miliőben, modern lefojtottsággal. Szabad a vásár, az előadás februárban többször is látható lesz a Katona József Szín­házban. Le lehet majd szólni, el is lehet kerülni, nekik nem fáj, ők úgyis elmennek. De mi itt ma­radunk.

Next