Színház, 1997 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1997-01-01 / 1. szám

M­anapság nemigen hallani, hogy „lengyel, magyar két jó barát” (Polak, Wagier dwa bratanki). E régi és régmúltbeli történelmi sorsközösségünket kifejező szlogen az el­múlt negyven évben igencsak megkopott, pedig ha egy lengyel s egy magyar összeakadt valahol a világban, rögtön ezt szajkózták, pláne ha némi alkoholfogyasztás is segített a nyelvi nehézségek legyőzésében. Ki gondolt ilyenkor a Báthoriakra, Balassi Bálintra, a második világhá­ború lengyel menekültjeinek magyarországi sor­sára, 56-ra, 68-ra, 81-re, a Solidarnoséra? Aztán jött a „rendszerváltás” itt is, ott is, és egyszeriben elvesztették fontosságukat a szomszéd népek, figyelő szemünket Nyugatra vetettük mi is, a lengyelek is. Ma egyre inkább azt hallani, hogy együtt, de riválisként menetelünk Európába. (Mintha eddig nem Európában lettünk volna! Bár lehet, hogy mind ez idáig vészes identitászavar­ban éltünk itt, Keleten.) Kit érdekel manapság, milyen az irodalom, a színház, a képzőművészet, a zene ott, ahová néhány éve még lelki-szellemi feltöltekezés céljából zarándokoltunk? Egyálta­lán: ki akar itt még feltöltekezni? Kinek kell a kultúra, a művészete pénzorientált, újgazdagok­ra és elszegényedőkre polarizált világban? Ki tartja számon, ki mit alkot Moszkvában és Péterváron, Varsóban és Krakkóban, Prágában és Bukarestben...? Így dohogtunk néhányan egy kora tavaszi na­pon a budapesti Lengyel Intézet irodájában, aho­vá Rafał Wisniewski igazgató olyan embereket hívott meg, akik valamikor életre szóló impulzu­sokat kaptak a lengyel színháztól. (Jómagam mint a wrocławi fesztiválok rendszeres látoga­tója megismerhettem Grotowski színházát, Barba első próbálkozásait, Robert Wilson, a Bread and Puppet, a Performance Theater pro­dukcióit - hogy csak néhány fényes nevet említ­sek -, s emellett évente jártam Varsóban, Krak­kóban. Wisniewskivel is egy wroclawi fesztivá­lon találkoztam először vagy húsz éve.) E dohogásból kezdett kirajzolódni annak a rendezvénysorozatnak a terve, amelynek első eseményeire már az elmúlt hónapokban sor ke­rült. Azon a tavaszi beszélgetésen ugyanis elha­tároztuk: nem lehet beletörődni abba, hogy így fordult a világ. Az intézet már jó párszor kezde­ményezte, hogy egy-egy konkrét témában az érintett lengyel és magyar szakemberek közösen beszéljék meg az országukban fellelhető problé­mákat, mindazt, ami a praxisukban azonos és különböző. Tehát folytassuk a sort a színházi szakemberek találkozójával. Önmagában egy szakmai megbeszélésnek is lehet haszna, de a színházat nem érdemes csak szakmai belügyként kezelni. Meg kellett találnunk azokat a formákat, amelyek széles körű érdeklődésre is számot tar­tanak, amelyek kiegészítik, művészileg alátá­masztják mindazt, amiről aztán a szakemberek eszmét cserélhetnek. Októberi számunkban - amelyben terjedel­mes összeállítást adtunk a mai lengyel színház­ról, illetve „Lengyelország legnagyobb színházá­ról”, a tévészínházról - olvasható volt, mi min­dent kínált az intézet az először megrendezett lengyel-magyar színházi napokon. Csak emlé­keztetőül: filmek Grotowskiról és legendás színészéről, Ryszard Ciesnakról; lengyel tévéfilmek vetítéssorozata a Szindbád moziban; kétnapos szakmai megbeszélés; a Játék a színpaddal című kiállítás a krakkói Story Teatr múzeumának anya­gát felhasználva Jerzy Grzegorzewski, Jerzy Jarocki, Tadeusz Kantor, Krystian Lupa és Andrzej Wajda munkásságából ad ízelítőt. (A len­gyel rendezőművészet e korszakos alkotóinak be­mutatkozását Anna Litak muzeológus installálta.) Ezúttal a népes közönség előtt lezajlott ke­rekasztal-tanácskozásról szeretnék szólni, amely­nek résztvevői Jerzy Koenig, a lengyel tévészín­ház igazgatója, Jacek Weksler, a wrocławi Teatr Polski, Pawel Konic, a varsói Maly Teatr, Piotr Cieslak, a varsói Teatr Dramatyczny igazgatója, valamint Piotr Gruszczynski kritikus, illetve Bába Krisztina, Bálint András, Békés Pál, Csóti Jó­zsef, Fodor Tamás, Hegyi Árpád Jutocsa, Hor­váth Z. Gergely, Koltai Tamás és Szabó István vett részt. Jórészt a lengyel vendégeknek köszönhetően elmaradt az ilyenkor szokásos udvarias felveze­tés, nem voltak tiszteletkörök, a beszélgetés résztvevői azonnal a téma közepébe vágtak: arra keresték a választ, hogy a két országban miként alakult a színházi élet a rendszerváltás után, illet­ve milyen perspektívái vannak a színháznak a következő évezred küszöbén. A válaszok döbbenetes egyezést mutattak. Nemcsak a színházak gazdasági helyzete, a strukt­úra megmerevedése, a repertoár kénysze­rű átalakulása és a közönségízlés változása ha­sonló, hanem az is - ami minden beszélgető szerint kulcskérdés hogy a színház elvesztette fontosságát, társadalmi identitását. Ez persze térségünk minden országában többé-kevésbé azonos súlyú probléma, de ennek tudatosítása fontos lehet abból a szempontból, hogy milyen stratégiára van-lesz szükség e helyzet feloldá­sához. Meglepő - mivel eddig ellenkező tartalmú in­formációk keringtek nálunk -, hogy a több mint százhúsz lengyel színház közül mindössze egyet zártak be az elmúlt hét év alatt, azaz a struktúra lényegében ott sem változott. Ugyanakkor a fi­nanszírozásban ott is csak bátortalan „moderni­záció” következett be: a színházakat kategóriákba sorolták, s e kategóriákhoz eltérő, esetenként drasztikusan megváltozott dotációs szint társul. A többtagozatos, több színpaddal rendelkező wrocławi Polski például állami színház maradt, s évi több mint egymillió dolláros központi támo­gatást kap, míg a néhány éve még a legje­lentősebb prózai színházként ismert Dra­­matycznyt helyi színházzá minősítették át, ami azt jelenti, hogy még a rezsije is alig futja a fővárosi dotációból. Ahhoz, hogy igényes prózai repertoárt tudjon játszani, zenés darabokat is bemutat: első lengyel musicaljüknek most volt a kilencszázadik előadása. Ott is alakulnak befogadószínházak-a lengyel szakemberek szerint távolról sem annyi, ameny­­nyire szükség lenne! -, ilyen az a Maly Teatr is, amelynek igazgatója a beszélgetésen elmondta: az ország minden táján felkutatja a fővárosban bemutatható produkciókat, függetlenül attól, hogy a társulatok hivatásosak, alternatívok vagy iskolaiak. Az alternatívok jelentősége Lengyelországban 1989 után csökkent (ellen­tétben a nálunk tapasztalható tendenciával), viszont fontosabbak lettek azok az együttesek, amelyek ma is társadalmi-politikai érzékeny­séget mutatnak, adott kisközösségen belül dolgoznak - ezek zöme az iskolai társulatok kategóriájába tartozik, azaz amatőr vagy félhi­vatásos. (Élénk vita alakult ki a lengyel vendé­gek között arról, mekkora szerepük van vagy lehet e csoportoknak a színházi megújulás fo­lyamatában - mintha az alternatívokról szóló hazai, hasonlóan mélyenszántó eszmefuttatá­sokat hallottam volna.) Mindkét fél egyetértett abban, hogy első­sorban nem a gazdasági nehézségek és kénysze­rek szabnak gátat a színházak munkájának, vagy máshonnan közelítve: az alkotók nem azért érzik úgy ott is, itt is, hogy a színház egyre nehezebben tudja betölteni hivatását, mert anyagilag szoron­gatott helyzetben van, hanem azért, mert nem találja helyét a társadalmi-művészi munkameg­osztásban. Politikai szerepe elveszett, új szerepét még nem találta meg. Túlélésre rendezkednek be a színházak is, a művészek is. Ma még egyik országban sincs nagy baj, hi­szen az előadások látogatottsága jó, a nézők kitartanak színházaik mellett. De kérdés: med­dig? A válaszok most elmaradtak. Talán jövőre, amikor a kerekasztal-beszélgetés témája a drá­mairodalom és a színház kapcsolata, a mai drá­mák kölcsönös megismertetése, egyáltalán a kortárs dráma és a kortárs színház egymásra­utaltsága lesz, e kérdésben is okosabbak lehe­tünk. NANAY ISTVÁN DWA BRATANKI X W- 5 1^5?) t! i V 1 »

Next