Színház, 1997 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1997-01-01 / 1. szám

A­zt hiszem, a l­ánya rács/ tragédia. Pedig nem hal meg benne senki. Csehov ugyan csak azt írta a cím alá: „Jelenetek a falusi életből, és csakugyan, nincs is benne semmi más. Pisztolylövés persze van, kettő is, de ezúttal egyik sem talál. Mi több, a dráma a rendetlenségből a rend felé tart, és amikor a rend visszahódítja uralmát a káosz felett - véget ér a negyedik felvonás. És beteljesedik a végzet - éppen a renddel. Ma ez az olvasat - nézet inkább - tragédiának látszik. A Radnóti Színház előadása szerencsés csil­lagzat alatt született. Igazi puskalövésektől han­gos jelenünkben a csönd, a látszólagos béke árnyalatait, a zsákutcába futott életek anatómiá­ját mutatja meg, a banális történésekből álló falusi, lassúdad hömpölygést. Végtelen bizalom­mal Csehov iránt, minden aktualizálást, vo­natkoztatást és utalást mellőzve belemerül a „normális” realista-naturalista színjátszásba. A szerencse abban áll, hogy mostanság „rutinunk van” Csehovban, fülünk és szemünk a minden­ennyire rokon világára. Valló Péter a koncepciót a darabra és a színészekre bízta - igaz, ez utóbbi tekintetében hibátlan munkát végzett: a szerep­­osztás lehengerlően áll helyt magáért, minden ponton. A darabról ugyanezt, ugyebár, tudhatni. A szöveg új. Nem aktualizált, de mai. Úgy mai, mintha sosem lett volna lefordítva még: nem viszonyul, nem emlékeztet, nem tűnik fel mássá­gaival. Morcsányi Géza nyilván nagyon jól tud oroszul, látnivalóan remekül tud magyarul, és legjobban a színpadi nyelv jellegzetességeit is­meri; tudja, mi mondható, de azt is, milyen meg­fogalmazásba milyen intonáció, milyen gesztus, milyen „játék” fér bele. Összhatásában szikár, majdhogynem száraz. Akár egy üres keret, arra vár, hogy a figura, a színpadi alak kitöltse, testet, életet adjon neki. Következésképp Morcsányi nem szabja meg a darab hangvételét sem - legfeljebb a melodrá­mát zárja ki. Az első felvonás a kertben játszódik: kopott fa­szín, őszi gallyakkal befuttatott térelválasztók, hinta, nád karosszék, hajlított fa hintaszék. A jelmezek is a nyers szín skáláján játszanak, a halvány piszkosfehértől a barnáig. Szlávik István itt is, a későbbiekben is hagyományos - Csehov­­hagyományos- teret kerít a játék köré, a szobák szűkös hatása tudatos komponálást mutat, a szép bútorok, odaillő tárgyak, de még a zsalugá­­ter is jó atmoszférát teremtenek. Szakács Györ­gyi pedig ismét jellemző erővel bíró ruhát adott a szereplőkre: Szonya darabosságot sugalló ruhá­ja éppúgy ilyen, mint Jelena világos, libbenő szoknyája vagy Ványa kopott, kikönyökölt, kinőtt fekete „munkazakója” az utolsó felvonásban. Az első jelenetben Asztrov a dajkának nyafog. Elmondja, milyen elégedetlen önmagával - mi­közben dicsekszik: ez az orvos ugyanis a munka, a hivatás megszállottja, nem a felkent „orvos-pa­pok”, hanem a hajtós—talpalós közdoktorok hadseregéből. Megy és gyógyít, mert másként nem tehet. Rabiga ez, és egyben önmaga ment­sége mindenre, az életgyávaságra, az ivásra. Ez pedig, mármint a munka, Csehov drámájá­nak középponti motívuma. A munka mint az élet értelme, a munka mint az élet múlatásának értel­metlen eszköze; a munka mint szükségszerűség, mint eseménytelenség, mint élethazugság, mint vágyak céltáblája, mint vágyak gyilkosa. Miköz­ben mindez, ahogy a flánya téesz-előadásokban hagyományos, Valló rendezésében is rátelepszik­­ az előadásra, ezúttal, akár egy tüllfüggöny, átlát- CSÁKI JUDIT ÉS-IS II KELL? CSEHOV: VANYA BÁCSI napjaink felületétől ennyire elütő, mélyével Kováts Adél (Jelena), Bálint András (Sze­­rebrjakov) és Schell Judit (Szonya)

Next