Színház, 1997 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1997-01-01 / 1. szám
Azt hiszem, a lánya rács/ tragédia. Pedig nem hal meg benne senki. Csehov ugyan csak azt írta a cím alá: „Jelenetek a falusi életből, és csakugyan, nincs is benne semmi más. Pisztolylövés persze van, kettő is, de ezúttal egyik sem talál. Mi több, a dráma a rendetlenségből a rend felé tart, és amikor a rend visszahódítja uralmát a káosz felett - véget ér a negyedik felvonás. És beteljesedik a végzet - éppen a renddel. Ma ez az olvasat - nézet inkább - tragédiának látszik. A Radnóti Színház előadása szerencsés csillagzat alatt született. Igazi puskalövésektől hangos jelenünkben a csönd, a látszólagos béke árnyalatait, a zsákutcába futott életek anatómiáját mutatja meg, a banális történésekből álló falusi, lassúdad hömpölygést. Végtelen bizalommal Csehov iránt, minden aktualizálást, vonatkoztatást és utalást mellőzve belemerül a „normális” realista-naturalista színjátszásba. A szerencse abban áll, hogy mostanság „rutinunk van” Csehovban, fülünk és szemünk a mindenennyire rokon világára. Valló Péter a koncepciót a darabra és a színészekre bízta - igaz, ez utóbbi tekintetében hibátlan munkát végzett: a szereposztás lehengerlően áll helyt magáért, minden ponton. A darabról ugyanezt, ugyebár, tudhatni. A szöveg új. Nem aktualizált, de mai. Úgy mai, mintha sosem lett volna lefordítva még: nem viszonyul, nem emlékeztet, nem tűnik fel másságaival. Morcsányi Géza nyilván nagyon jól tud oroszul, látnivalóan remekül tud magyarul, és legjobban a színpadi nyelv jellegzetességeit ismeri; tudja, mi mondható, de azt is, milyen megfogalmazásba milyen intonáció, milyen gesztus, milyen „játék” fér bele. Összhatásában szikár, majdhogynem száraz. Akár egy üres keret, arra vár, hogy a figura, a színpadi alak kitöltse, testet, életet adjon neki. Következésképp Morcsányi nem szabja meg a darab hangvételét sem - legfeljebb a melodrámát zárja ki. Az első felvonás a kertben játszódik: kopott faszín, őszi gallyakkal befuttatott térelválasztók, hinta, nád karosszék, hajlított fa hintaszék. A jelmezek is a nyers szín skáláján játszanak, a halvány piszkosfehértől a barnáig. Szlávik István itt is, a későbbiekben is hagyományos - Csehovhagyományos- teret kerít a játék köré, a szobák szűkös hatása tudatos komponálást mutat, a szép bútorok, odaillő tárgyak, de még a zsalugáter is jó atmoszférát teremtenek. Szakács Györgyi pedig ismét jellemző erővel bíró ruhát adott a szereplőkre: Szonya darabosságot sugalló ruhája éppúgy ilyen, mint Jelena világos, libbenő szoknyája vagy Ványa kopott, kikönyökölt, kinőtt fekete „munkazakója” az utolsó felvonásban. Az első jelenetben Asztrov a dajkának nyafog. Elmondja, milyen elégedetlen önmagával - miközben dicsekszik: ez az orvos ugyanis a munka, a hivatás megszállottja, nem a felkent „orvos-papok”, hanem a hajtós—talpalós közdoktorok hadseregéből. Megy és gyógyít, mert másként nem tehet. Rabiga ez, és egyben önmaga mentsége mindenre, az életgyávaságra, az ivásra. Ez pedig, mármint a munka, Csehov drámájának középponti motívuma. A munka mint az élet értelme, a munka mint az élet múlatásának értelmetlen eszköze; a munka mint szükségszerűség, mint eseménytelenség, mint élethazugság, mint vágyak céltáblája, mint vágyak gyilkosa. Miközben mindez, ahogy a flánya téesz-előadásokban hagyományos, Valló rendezésében is rátelepszik az előadásra, ezúttal, akár egy tüllfüggöny, átlát- CSÁKI JUDIT ÉS-IS II KELL? CSEHOV: VANYA BÁCSI napjaink felületétől ennyire elütő, mélyével Kováts Adél (Jelena), Bálint András (Szerebrjakov) és Schell Judit (Szonya)