Színház, 2001 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2001-01-01 / 1. szám
XXXIV. évfolyam 1 . szám • 2001 . január RIPORT :szem, hogy szükség van ma Budapesten egy olyan prózai színházra, amely vállalja az feladatot, amelynek alapvető művészi célja, hogy a klasszikus és kortárs színház és drági értékeit úgy próbálja értelmezni és újrafogalmazni, hogy az megfeleljen annak a kor- és korosztálynak, amelyben születik, és akiknek születik. Ahhoz, hogy az általam leírt művészi elv megvalósulhasson - a nyugat-európai modellt vetve —, szükségesek bizonyos változtatások, mert tapasztalatom szerint ezek nélkül a taház intézményi jellege erősödik, az alapos műhely- és művészi munka rovására. És bárennyire fájó, ki kell mondani, hogy a színház nem szociális és demokratikus intézmény. Nem a nagy hagyománnyal rendelkező társulati forma megszüntetéséről beszélek, hanem i középútról a befogadó színház és a társulattal rendelkező színház között, amely szerint léegében most is működnek a budapesti színházak. A fővárosban még a kisebb színházakban húsz-huszonöt fős társulat van. Tapasztalatom szerint mégis mindenhol legfeljebb tíz-tizenszínész dolgozik folyamatosan, és kap olyan feladatot, amely szakmailag kielégíti, és bologgá teszi. A többiek elégedetlenek, türelmetlenek, de írhatnám azt is, hogy elkeseredettek boldogtalanok. Ezért az általam elképzelt Új Színház társulata „mindössze” tíz-tizenöt sziszből állna. A kisebb társulat lehetővé teszi, hogy a felszabaduló pénzből, ha szükséges, vendégműszeket hívjunk meg. z is a struktúraváltás része, hogy megpróbálkoznánk a blokkosított műsorral. Ha egy-egy ő adás sikeres, akkor havonta négy-öt egymást követő estén is műsorra lehetne tűzni. Ends előnyeit, azt hiszem, nem kell részleteznem (a napi többszöri díszletépítés és -bontás dukálásával a kiadások is csökkennének), művészi értelemben is sokkal „kifizetődőbb”nne, mert a színészek is sokkal nagyobb biztonsággal és intenzitással játszanák az előrást, ha az nem havonta egyszer-kétszer kerülne műsorra. Egy nyitott színházban is használni kell a kor jeleit, a tömegkultúrára jellemző hatásemeket, valamint a korra jellemző gondolkodást, és ennek tudatában ravaszabban, „álmazkodóbban” kell és lehet a fiatalabb nemzedékeket nevelni, ízlésvilágukat formálni nem művészi megalkuvásról beszélek, hanem arról, hogy valami rosszul értelmezett mű■szi meggyőződéstől vezérelve ne alakítsuk a színházat poros múzeummá. „Tiszteletlenebből”, bátrabban, merészebben kell gondolkoznunk, értelmeznünk, elemeznnk. Igenis újra kell fordítani a klasszikusokat, le kell porolni az évtizedek, évszázadok ótt rájuk rakódott áhítat és meg merem kockáztatni a sznobizmus porát. Amennyiben lehetőséget kapok az Új Színház vezetésére, egy nyitott, rugalmas, Európára kvicsi színházat szeretnék munkatársaimmal létrehozni. Külföldi színházi „fenegyerekek” dollnának Magyarországon, naprakészen ismerhetnénk meg a kortárs angol, német, szlovák, erb, román, bolgár drámairodalom új darabjait. Sőt, azokat is, amelyeket a társulat megismese után nekünk imának a szerzők. A nagyszínházban ismert és kevéssé ismert klasszikus darabok kerülnének színre, mai korszerű értelmezésben és színpadi megvalósításban. A stúdió pedig a kortárs dráma színélye lenne európai és fiatal magyar drámaírók műveivel, bekapcsolva ezzel a magyar drámát az európai körforgásba. A 2001-2002. évad tervezett négy bemutatója: agyszínház: chiller: Az orléans-i szűz, Hauptmann: Patkányok vagy Csehov: Platonov, Shakespeare: zentivánéji álom, Szép Ernő: Vőlegény vagy Mikszáth Kálmán-Harsányi Zsolt: A Noszty fi este Tóth Marival. A stúdióban a következő darabok közül választanánk: avenhill: Shopping and fucking, Smibljanovic: Családtörténetek, Belgrád, Fosse: A név, ane: Megtisztulva. Az említett darabok rendezésére szeretném megnyerni többek között Szász Jánost, Znatenák Istvánt, Mohácsi Jánost, Zsótér Sándort, Eszenyi Enikőt, Thomas Ostermeiert, von Schlöcket. Részletek Alföldi Róbert pályázatából kmai felpillantást vet a színpadra, látja, történt itt. Egy jobb sorsra érdemes társulenullázása, karöltve egy bóvlira éhes nőkereslet generálásával, a Madách Színház maga szakmai izoláltságában teljes mérték- megérett egy igen alapos fordulatra. Bárlgen aktívan sürgölődik a színház igazgaa a szakma egészét érintő véleménynyilváások terén, immár nemcsak az általa sokat hott kritika, hanem a tulajdonos is megnéz egy-két előadást, és a szakma Kerényinúli részének csendes, de határozott támodásától kísérve meghirdette ezt az informális akciót a Madách Színház megváltoztaára. Előzetesen több lehetséges forgatókönyv is létezett. Mindegyik abból indult ki, hogy szakmaszerte tudatni kellene: a Madách igazgatói széke tényleg kiadó. Pályázzon, aki ambicionálja és tényleg a legjobb nyer majd. Ennek variációjaként volt néhány tudakozódó telefonbeszélgetés is, jelezvén: ha épkézláb ötletet (értsd: nevet) kap, az önkormányzat hajlandó erre külön is felhívni egy alkalmasnak tetsző jelölt figyelmét. Egy másik változat szerint az is előfordulhat, hogy az első fordulóban esetleg eredménytelennek ítélik a pályázatot, és újra kiírják, egy ilyen gesztussal ugyanis nyilvánossá válik az önkormányzat változtatási szándéka. A bizottság azt is tudta, hogy Kerényi mögött elszántan nem sorakozik fel egyik politikai párt sem — és nem azért, mert ő az áhítottan politikailag semleges színházi vezető. Ellenkezőleg: a maga változatos módján majdnem mindegyik pártot lehasználta már. A szakmai zsűri tagjai — Csizmadia Tibor, Nagy András, Szűcs Katalin, Wettstein Tibor és Végvári Tamás - derekas munkát végeztek, és árnyalt pályázati értékelésekkel álltak a kulturális bizottság elé (az öt szakmai bíráló mellé minden színház esetében két „belső” ember is került az éppen szóban forgó színházból - így volt minden esetben hét szavazat). Azt ők sem tudták, hogy Schiffer János alpolgármester a saját véleménye kialakításában - inkább tán megerősítésében - külön tanácsadó testületet foglalkoztatott. Titokban tartania nem kellett volna, hiszen joga van hozzá, sőt, messziről nézve kifejezetten dicséretes, ha noha ő nem szavaz a kulturális bizottságban, csak éppen iránymutatása meghatározhatja a frakció tagjainak szavazatát — mások véleményét is megkérdezi: merre is befolyásolja a politikai döntéshozó testület MSZP-és a koalíció okán: SZDSZ-) frakcióját. Ennek az informális testületnek öt tagja volt: Babarczy László, Tarján Tamás, Szinetár Miklós, Szűcs Miklós és Lengyel György. Ők nem üléseztek, hanem egyenként - személyesen vagy telefonon - mondták el véleményüket Schiffer Jánosnak. Aki igen ügyesen tette fel a kérdéseket, nem pusztán arra volt ugyanis kíváncsi, hogy a tanácsadó kit tart jobbnak az igazgatói posztra, hanem arra is, milyen arányban. Ezzel a kis kiegészítéssel biztosította saját magának, hogy adott esetben a többségével ellentétes véleményt tegye magáévá (és erre biztassa a bizottság megfelelő tagjait is). „Az első forduló után, a sajtóból tudtam meg, hogy volt ez a tanácsadói kör. Addig csak azt hallottam, hogy Schiffer sokszor és nyomatékosan hivatkozik Babarczyra - gondoltam, vele elbeszélgetett”, meséli Körmendy Ferenc jóval később. A Katona József Színház és a Radnóti Színház esetében mind a formális, mind a Schiffer-féle szakmai zsűriben sima, egyhangú döntés született. Amiként így történt a kulturális bizottság ülésén is, azzal, a MIÉP részéről már-már kötelező szamársággal, hogy két képviselőjük nemmel voksolt Bálint Andrásra. NEHÉZ DÖNTÉSEK HOSSZÚ NAPJA A kulturális bizottságnak tizenhárom tagja van; négy MSZP-s, négy SZDSZ-es, két MDF-es — egy frakcióban az egyetlen fideszessel — és két MIÉP-es. Mindannyian jelen voltak. Az ülés elején Körmendy Ferenc, a bizottság elnöke indítványozta, hogy csak azokat hallgassák meg az ülésen, akiket a szakmai testület javasolt. Aztán ezzel a formálisnak tűnő javaslattal (hiszen már a meghívó is így ment ki az érintetteknek) eljátszottak egy kicsit, amikor Kovács Zsolt, a MIÉP képviselője többszöri hozzászólással próbálta rábírni a többieket arra, hogy Korcsmáros Györgyöt is hívják be, tudni lehetett, hogy a Madách igazgatói széke nagyon billeg, és komoly lobbi dolgozott azon. SZÍNHÁZ 3