Színház, 2002 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2002-01-01 / 1. szám

VÍV Perényi Balázs Szamuráj az üvegketrecben PEARE: MACBETH ■ em Macbeth Rambó-kése és automata­­pisztolyéi, nem a jelen attribútumainak megjelenése a lényeg egy Shakespeare-előadásban. Láthat­tunk már Prospero kezében heroinnal töltött fecskendőt, és láthattuk Portia külhoni kérőtt monitoron megjelenni A velencei kalmárban. Nem a transzvesztita részlények, a homoerotika teatralizálása az érdekes. A vihar szellemlényei szintén félmeztelen ifjak voltak, Antóniát pedig sze­relmi kapcsolat fűzte Bassanióhoz. Nem újdonság a színpadi brutalitás sem: most a boszorkák mészárolnak le egy meztelen lányt, akinek vértől csa­takos testéből marhaszívnyi cafatokat hajítanak a játékteret felező plexire. Nem is a szöveg a titok nyitja. A velencei kalmárt is Szabó Stein Imre fordította újra Alföldi számára, a Macbeth költői nyelvét is igénytelen köznyelvre cseréli, hogy felfoghassuk a színpadon elhangzó mondatokat, ezért hemzseg ez a textus is a tegnap szlengjének avult fordulataitól: „Engem meg annyi pech ért, s kicsinált a kudarc/De úgy, hogy nem számít a rizikó /Mert megszökök, vagy megszökök. ” Tehát nem Alföldi Róbert provokatív gesztusai az érdekesek — ezeket ugyanis várja, sőt elvárja a jegyéért megküzdő néző. Talál­kozhattunk ezen sajátosságokkal teljes kudarcot hozó Shakes­­peare-játékban. A viharban, és szakmát, közönséget egyaránt meg­osztó, kétségtelenül jelentős produkcióban, A velencei kalmárban. (Ezek a jellemvonásai Alföldi viharos fogadtatású, gyűlölt és imá­dott szlovákiai Hamlet-rendezésének is.) A Macbethben azonban önálló formakultúrává nemesült, amit modorosságok sorának hit­tem; autonóm művészi látásmóddá emelkedett, amit hányaveti öncélúskodásnak gondoltam; ösztönösen zseniális, mégis hideg fejjel kontrollált teátrális érzéknek bizonyul, amit hatásvadász ef­fektek halmozásaként utasítottam el. A Macbeth teremtő fantáziá­val és kivételes műgonddal létrehozott alkotás. Letisztult előadás, erőteljes rendezői színház, amelynek minden megoldása mögött érezni lehet az egészet átlátó, elgondolásait megvalósítani képes rendezői akaratot. Díszlet és térhasználat, jelmez és játékmód, az előadás zenéje, a visszhangosított zajok, zörejek és a megszólalá­sok muzikalitása, ritmusa — megkerülhetetlen a közhely — igazi totális színházzá teszik a bemutatót. Kentaur mélyszürke dobozt tervezett az előadáshoz, amelynek hátsó falából félméteres hasábok nyúlnak előre szabályos rend­ben. A játékteret áttetsző műanyag fal szeli ketté, amelyen egy-egy tolóajtót széthúzva lépnek át a szereplők. Rideg szigorúságot áraszt ez a csupa szöglet tér: nincs benne egy játékos ív, egy kelle­mes forma. A stilizált, modern környezet megidézi az ősi Skócia nyers és archaikus atmoszféráját. Óriás terméskövekből felhúzott vár durva falának látjuk a konstruktivista felületet, amikor Dun­can és kísérete „oromról, frízről és bástyaszegletről” beszél, és tényleg, mintha egy várfal lábainál ácsorognának. Egy-egy díszlet­elemet a színészek képközvetítő játéka és a rendezői ötletek lát- Balogh Rodrigó (Lennox), Horváth Lili (Lady Macbeth) és Törköly Levente (Macduff)

Next