Színház, 2006 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2006-01-01 / 1. szám

N­O­B­E­L - D­Í­J Színház H­a úgy vesszük, Harold Pinter nincs. Darabjainak megfoghatatlansága, titokzatos légköre egyesek szerint szinte a szerző személyét is megkérdőjelezi. Ha úgy vesszük, Harold Pinter mesehős. A harmincas évek nyomorúságos londoni East Endjén szegény zsidó szabólegény fiaként született szerző vándorútra indul, majd tanyát ver a dúsgazdag West Enden, és ott visszhangos sikert arat. (Noha nem rögtön, mert első darabja, a manapság oly nagyra tartott Születésnap akkorát bukott, hogy egy hét múltán levették a műsorról.) Ha úgy vesszük, Harold Pinter harcos békeaktivista, aki nemrégiben bejelentette, hogy felhagy a színműírással, és minden idejét a politikai költészetnek és magának a politikának szenteli. Ennek az elhatáro­zásnak előjele volt 2003. február 15-i be­széde, melyet jómagam is végighallgathat­tam a londoni Hyde Parkban, a készülő iraki háború ellen tüntető milliós tömeg­ben, mely ujjongva fogadta a pacifista szó­nokok Bush- és Blair-ellenes kirohanásait, köztük a drámaíró korbácsütés-mondatait: „Az Egyesült Államok elszabadult szörnye­teg. Ha nem széltünk szembe vele minden erőnkkel, az amerikai barbarizmus elpusz­títja a világot. Az ország élén elmebeteg bűnözők bandája áll, oldalán felbérelt or­gyilkosként Blair. Az Irak ellen készülő há­ború előre megfontolt szándékkal elköve­tendő tömeggyilkosság.” És ha úgy vesszük, Harold Pinter vi­lágsztár. Jelenleg talán ez a leghihetőbb változat. Amióta a Nobel-díj hírének halla­tán a mester hívei és barátai díszvacsorára sereglettek a dublini Unicom étterembe­ ­k Békés Pál Világérzület ■ HAROLD PINTÉRRŐL ■ (nem azért, mert ott a legjobb a konyha — a dublini étterem legfőbb vonzereje ez esetben az, hogy nem a drámaíró által mos­tanában megvetett, Blair uralta London­ban van), így tudja az egész világ. A díj visszhangját szokás szerint meg­sokszorozzák a kritikus megnyilvánulások, melyek kétségbe vonják Pinter műveinek értékét, vagy vitatható politikai gesztusait emlegetik. A díjazott körüli mozgolódás­­ban nincsen semmi különös, a purparlé folyamatos, lényegében azóta tart, hogy életbe lépett a jeles fegyvergyáros végren­delete. A világjobbító szándékok és a módfelett hatékony Nobel-találmányok és­­termékek baljós világsikere fölött érzett lelkifurdalás együtthatásából létrejött ki­tüntetés a végakarat szerint azé, aki „az irodalomban eszmei irányzatossággal a legkiválóbbat alkotta”. Más fordításban: „aki az irodalom területéhez a legkiválóbb idealisztikus beállítottságú alkotással já­rult hozzá.” A svéd akadémiai bizottság­nak nyilvánvalóan nem szükséges fordítás a végrendelethez, ám éppen elég fejtörésre adhat okot, hogy pontosan miként is értel­mezzék az örökhagyó kívánságát. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy az utóbbi évtized irodalmi kitüntetettjei kö­zött szép számmal voltak olyanok, akik — műveiken túl — személyükkel, viselkedé­sükkel, erkölcsi alapállásukkal is olyasmit jelképeztek, amit a díjosztók a világ figyel­mébe ajánlottak, ez pedig az öröm mellett mindig vitát, alkalmanként acsargást vál­tott ki az ellendrukkerek körében — lásd Kertész Imre Nobel-díjának itthoni fogad­tatását. Nem meglepő, ha az idei, meg­lepőnek mondott kitüntetést sokan nem Pintér irodalmi érdemeivel magyarázzák, hanem azzal, hogy a stockholmi Akadémia meg akarta alázni az Egyesült Államokat. Az viszont meglepő volna, ha hitelt ad­nánk az ilyenkor törvényszerűen lábra kapó rosszindulatnak. A föntebb idézett rövid, kíméletlen Hyde Park-i beszéd olyan író szájából hangzott el, akinek műveitől távol áll a közvetlenül azonosítható célra irányuló nyerseség. A folytonosan táguló Pinter­univerzum — többnyire egy titkokkal és fenyegetések­kel teli, megfoghatatlan retteneteket rejtő szoba — a hatvanas—hetvenes években érte el legnagyobb kiterjedését, ez volt a Pinter­­univerzum Big Bangje. Az avatottak által némi vita után mégiscsak „abszurdnak" minősített világ, melyre maga a szerző — aki fölösleges és ártalmas fajtának tekinti a kritikusokat, kreatív indulatában elfeled­kezvén a kézenfekvő tényől, hogy nem kis részben ők tették naggyá — más terminoló­giát használ: „comedy of menace", vagyis a fenyegetés komédiája. A terminológiai viták azonban másodla­gosak, és bármint vélekedik vagy vagdal­­kozik is az író, bármint küzd is azért, hogy övé legyen az utolsó szó, téved. Az ilyesmi persze fáj — de attól még így van. Az utókor ítéletét — melyet a hetvenöt éves, rákkal küzdő szerző tőle telhetően igyekszik befo­lyásolni — nem az ő hozzászólásai, hanem az életművéből készült doktori disszertá­ciók fogalmazzák meg, a végső döntés pe­dig a színidirektorok kezében van; ők dön­tik el, hogy a Pinter-univerzum a XX. szá­zad izgalmasan sötét színfoltja volt-e csupán vagy sem, elfeledik-e, mint meg­annyi Nobel-díjast, vagy tovább él ott, ahol a drámaíró igazi élete zajlik: a színpadon. Pinter politikai világnézete talán vi­tatható, ám írói világérzete dermesztően pontos. Mi pedig az írót ünnepeljük. Az elmúlt század léleksorvasztó fenyegetései, horrorba hajló szorongásai kelnek életre színpadán. Legemlékezetesebb művei, A gondnok, a Hazatérés, Az étellift, a Hold­fény hű tükrei annak a világállapotnak, melyben Pintér életének java eltelt, és ugyan mondhatunk-e kíméletlenebb ítéle­tet egy korszakról, ha nem objektívnek vélt (noha persze igen bizonytalan) törté­nelmi, társadalmi, politikai terminusokkal jellemezzük, hanem így: a XX. század Kaf­kával kezdődött, és Pintérrel végződött. 2 2006. JANUÁR XXXIX. évfolyam 1. szám

Next