Színház, 2011 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2011-01-01 / 1. szám

KRITIKAI TÜKÖR Tompa Andrea Ww. Ha a holtak feltámadnak ' KACSOH PONGRÁCZ - HELTAI JENŐ - BAKONYI KÁROLY: JÁNOS VITÉZ, gtALclt,^, 'balazs Ki a felelős a holt színházakért? A kritikus. Peter Brook A szolnoki János vitéz minden ízében kimeríti a holt színház fogalmát, amelyet Peter Brook definiált élesen és nyersen, és amelynek meglétéért legelőször is - kapjuk fel a fejünket - a kritikust vonja felelősségre, s csak utá­na a drámaírót, a rendezőt és, figyelem!, a színészt egyál­talán nem. Úgy véli: „A hozzá nem értés a bűne, ez a helyzete és tragédiája a legkülönbözőbb színvonalú szín­házaknak a világon. (...) A kritikusnak az a célja, hogy minderre fölfigyeljen. (...) Nekünk is szükségünk van arra a képességre, hogy egymást felfaljuk, mint a tengeri halak, hogy a tenger élete fennmaradjon. (...) A kritikusnak legyen elképzelése a színház feladatáról, és minden egyes élmény befogadásakor újra és újra vizsgálja felül ezt az elképzelését.” Brook ezzel mintegy azt is sugal­mazza, hogy minden alkalommal, amikor a kritikus holt színházat lát, fel kell tennie a kérdést, miért jár színházba, milyen (akár előzetes) elvárásokkal, s sikerült-e azon az estén „belemerülnie a színház életébe”, feloldódnia abban. A holt színházzal való találkozás tehát újra és újra felkínált provokáció, amely megerősít saját kritikusi létemben, azon képességemben, hogy igenis élő és igaz válaszokat tudok adni arra, ami aznap este nem történik meg velem: nem merültem bele, és nem kaptam választ arra, hogy miért mentem színházba. Minden holt szín­házi előadás újjászületés a kritikus számára, hiszen újra definiálnia kell önmagát, eszközeit. E színháztípus paradoxona tehát az, hogy ami a színház számára kudarc, az erőpróba a kritikusnak. Brook pontosan és sűrűn így fogalmaz: „A holt színház megegyezik a rossz színházzal. A leg­közelebb áll a kommerszhez, ezzel találkozunk tehát a leggyakrabban. A Broadway és a West End válsága után egyértelmű, a színház halott üzlet. Arra gondol az ember, hogy a kultúra kötelezettségekkel jár. Történelmi kosztümökkel és az unalom érzésével. Ez az általános meg­elégedés konzerválja a halott színházat.” A szolnoki János vitéz Balázs Péter rendezésében azt az illúziót kelti a nézőben, hogy külső­ségei, „történelmi jellege” révén ő most kultúrát fogyaszt, történelmi külsőségekkel, jelmezek­­kel-díszletekkel felruházott kultúrát, a kivitelezés módja azonban semmiben sem különbözik a legolcsóbb, legkommerszebb szórakoztatóipar, sőt, megkockáztatom: a tömegmédiában lát­ható sorozatok felületességétől, hamisságától, látszatvilágától, emberi ürességétől. E János vitéz „megvásárlásának” gesztusa ugyanolyan önáltatás a fogyasztó részéről, mint amikor az élet lát­szatának fogadja el a tévésorozatokat, talk-show-kat, vetélkedőket, „való világokat”. Ha tekintetét valódi dolgok, igazi tartalmak, emberi problémák felé akarná fordítani, elutasítaná azokat is és ezt az előadást is. A színre állítók feltehetően egy úgynevezett mesét akartak színre vinni egy úgynevezett csalá­di előadás keretei között. Ám a mesének sincsenek elnézőbb szabályai, mint a tragédiának vagy a szórakoztató színháznak, az úgynevezett kommersznek, azt sem lehet előre gyártott elemek­ből összerakni. Ne nézzük le a műfajt, a mesében ugyanúgy meg kell jelenniük az emberi kap­csolatoknak, meg kell történniük a konfliktusoknak, amelyek a mese „létrejöttét” előidézik. Van itt egy egyszerű kis történet, ami nemcsak hogy a múltba van utalva, hanem ráadásul egy nem létező világba is, hiszen az a falu, amelyet Balázs Péter színre visz, sohasem létezett. Igaz, Balázs Péter (A francia király), Kertész Marcella (A francia királylány), Bot Gábor és Barabás Botond (Bagó) Geszthy Veronika (Iluska) és Bot Gábor Jancsi)

Next