Színház, 2015 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2015-01-01 / 1. szám

M­ásfél hétnyi különbséggel mutatta be a Kamra (október 16.) és az Átrium (október 29.) Dömötör András és Gergye Krisztián Marat/ Sade-átiratait. Különös véletlenként Peter Weiss darabjának mai magyarországi bemutatói belekény­szerültek abba a szerepbe, hogy értelmezni kénytele­nek az október közepe tájt kezdődött utcai tiltakozó demonstrációkat. Illetve inkább mintha a tiltakozások színházba is járó résztvevői lennének kénytelenek a nézőtéren szembesülni a Peter Weiss-darab nekik címzett, fontos mondataival. Azaz mégsem szembesülnek, mert a Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása... című 1964-ben bemutatott darab (Peter Brook is megrendezte, még 1964-ben, a Royal Shakespeare Companyvel, „a kegyetlenség szín­háza” évadának egyik részeként, és 1965-ben filmet is forgatott az előadásból) nemcsak az eltelt ötven év miatt nem ugyanaz a darab, mint a 2014-es Dömötör- és Gergye-féle színpadi parafrázisok. Abban általában va­lamiféle konszenzus volt az elmúlt két évszázad törté­nettudományi és politikatörténeti értelmezői között, a konzervatív Edmund Burke-től George Lefebvre-ig és a marxista Albert Soboulig, Eötvös Józseftől az anar­chista Pjotr Kropotkin hercegig, hogy az 1789-et követő franciaországi politikai mozgások lényegében felvonul­tatták a XIX-XX. századi Európa politikai ideológiáinak és hatalomtechnikai mintázatainak csaknem teljes skáláját. Ám éppen mintha a hatvanas években jelentek volna meg újabb szempontok is. Aránytévesztés lenne azt mondani, hogy a Marat/Sade - ez lett az egyezmé­nyes neve a drámatörténetben - kánonfordító lett volna, de az 1964 és 1976 között több mint száz különböző rendezést megélt darab elég pontosan jelezte ennek a változásnak a természetét. Ha mára már nem is könnyű a színmű kontextusait rekonstruálni, az 1968 előtti, „bemerevedett” politikai-ideológiai struktúrák és a for­radalomra való pozitív vagy negatív hivatkozások követ­kezetes és ironikus bírálata ma is felfedezhető benne. A fél évszázaddal ezelőtti értelmezői kontextusokat nálunk ráadásul a legendássá vált 1981-es kaposvári előadás is felülírta - én a rendszerváltás kori felújítását láttam csak -, amely 1956-ra való utalásaival, a kulisz­­szán a Corvin közt ábrázoló fotómontázsával a kádári restauráció­­ nemzetközi sikerével pedig a mindenkori restaurációk­­ bírálatává hangolta át a darabot. (Az Ács János rendezte előadást értelmezni képtelen, majd saját működésének paródiáját is eljátszó kultúrairányításról Schuller Gabriella írt kitűnő tanulmányt a SZÍNHÁZ 2008. novemberi számában.) Észre kell vennünk min­denekelőtt, hogy a hatvanas évek szigorúan a Weiss-féle utasításokat figyelembe vevő előadásai és a kaposvári Marat/Sade között - persze, Brooknál is New York van a háttérben! - az az alapvető különbség, hogy a darab szövegszerűen magát a forradalmi pszichózist és a for­radalom pszichotikus állapotaiból született ideológiákat, Ács János rendezése viszont csak a hazug konszolidá­ciót bírálja. A Peter Weiss-darab színháztörténeti archeológiájá­val, összetettségével sem Gergye Krisztián Merénylet, sem Dömötör András M/S címen bemutatott előadása nem néz szembe, és csak a kaposvári „legenda” kritikai attitűdjét próbálják rekontextualizálni. Újrahasznosíta­ni. Mindketten másképpen, de facebook-üzenőfalak kur­rens képi világával mai kontextusba helyezik a történé­seket. A Kamrában a metrókocsi - amelynek belső teré­ben mi, nézők az ápoltakkal együtt vagyunk egy közös térben - a rendszerváltás sajtófotóiból készített montá­zsokból és a mai Magyarország ikonikus képeiből vetí­tett hátterek, szimbolikus állomások között suhan, kör­járatban, oda és vissza. Lényegében mindkét előadás agitálni is próbál - ez azért baj, mert nem gondolkodás­ra, hanem érzelmi azonosulásra kényszerítik a nézőt. De mivel és kivel? Marat-val? Vagy Charlotte Cordayval? Mindkét előadásnak a színészek át nem gondolt szín­padi jelenléte, a téves instrukciók sokasága az alapvető hibája. Már Földényi F. László megírta a Peter Weiss­­drámák 1985-ben megjelent gyűjteményének (Európa Könyvkiadó) utószavában, hogy bárhol és bármely szín­ház mutassa is be a Marat/Sade-ot, a darab nem egyszerű színház a színházban típusú dráma, mert a nagyon valóságos színpadokon (most éppen az Átrium vagy a Kamra színpadán) „felépítik a charentoni elmegyógyin­tézet fürdőjét, ahol Párizst idézik meg. És mindenki három figurával azonos: színész egy mai színházban, beteg Charentonban, történelmi személyiség Párizsban. A színészek - folytatja Földényi - egyszerre azonosak önmagukkal és egy-egy szereppel, olyannyira, hogy néha eldönthetetlen, ki beszél a színpadon.” A darab kétségtelenül attól válik eszmei rétegekre el nem külö­níthető, összetett előadássá, ha sikerül megoldani, hogy egy-egy színész/szereplő esetében ne lehessen észre­venni az „alakítást”, hogy a dramaturgiai csúcsponto­kon egyszerre szólaljon meg, egyszerre legyen jelen a történelmi személy és az őt játszó beteg, és közben azt lássuk, hogy ezt a néha csak mondatokban, gesztusok- MAGYAR JÁTÉKSZÍN Hermann Zoltán Vetített háttér PETER WEISS MARAT-VARIÁCIÓI AZ ÁTRIUMBAN ÉS A KAMRÁBAN 2 XLVIII. évfolyam 1.

Next