Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, 10. kötet
P - Petőfi Sándor
lakása Petrovics nevű lovashajdú rokonánál volt. De már ekkor nem volt olyan jó tanuló, csak első rendű osztályzatot nyert. Atyja azért az 1834—35. iskolai évre a kegyesrendiek gymnasiumában próbált vele szerencsét, hol az I. grammatikai osztályban aránylag a többnyire német tanulók közt leginkább a magyar nyelvből vált ki s társai közt legszebben írt és rajzolt; az osztályt I. rendű bizonyítványnyal végezte. A szünidő nagy részét keresztatyja, Martiny Károly ügyvéd házánál töltötte Kis-Kőrösön. Atyja már-már arról gondolkozott, hogy fiát kiveszi az iskolából, de 1835. szept. 1. újra feladta felekezetének (evangélikusok voltak) aszódi algymnasiumába, ahol a II. donatista osztályt járta. E kis városban, a kevésbbé népes osztályban megint kitűnt rendes viseletével és szorgalmával, mely 1836—38-ban a III. és IV. osztályban (Syntaxis 12. éve) még jobban fokozódott; nagy kedvvel gyakorolta magát a latin versformákban, kivált Horatius ódáit nagyon szerette, a kis könyvtárnak, melynek ő volt könyvtárnoka, költői s történeti műveit olvasgatta. Határozatlan vágyak jelentkeztek nála, s midőn egyszer Aszódon színtársulat járt, színésznek akart felcsapni. E miatt atyja, kit P. tanára, Korén István sietett értesíteni, meg is fenyítette fiát. Szállása Neumannénál volt, a két utóbbi évben öcscsévelegyütt. Itt lobbant fel első szerelme Cancriny Emilia iránt, kihez szerelmi verset irt. Itt barátkozott Neumann Károlylyal, Dömök Elekkel és Esztergályi Mihályival. Részt vett egy pár ártatlan deákcsinyben is. Tanulását jó eredménynyel végezte, mert a természetrajzot kivéve, minden tantárgyból kitűnő volt; a magyar irályban pedig annyira kitűnt, hogy az akkor szokásban levő búcsúzó megírásával Koren tanár őt bízta meg, melyet Búcsúzás 1838. esztendőben cz. 54 sor hexameterben meg is írt; ez a legrégibb fenmaradt költeménye. 1837 karácsonyjára három iskolatársával Penczre (Nógrádm.) ment, hol nagynénjét Hrúz Annát, ki Kosztolányi ügyvédnél volt házvezetőnő, látogatta meg. Az aszódi iskolai évet 1838. jún. 30. végezte be. Ezzel azonban a boldog gyermekkor véget is ért és a serdülő fiúra a hányatás és szenvedés súlyos évei vártak. Atyját, ki a 30-as években Szabadszálláson is évről-évre vagyonosodott, 1838-tól kezdve egymásután súlyos csapások érték; az 1838 árvíz elöntötte földjét és elvitte házát egyik megbízottja hűtlenül kezelte bérletét, sőt peres úton megkárosította, és birtokai egy részét 1839-ben elárverezték ; egy rokona, kinek kölcsönpénzt adott és kiért jót állott, megbukott, úgy hogy Petrovicsot is magával rántotta s ennek 1840. már úgyszólván semmije sem maradt. A sok csapás még inkább ingerültté tette a különben is szigorú apát, ki fiának legcsekélyebb tévedését sem tudta elnézni; hozzá járult ehhez, hogy évről-évre mind kevesebbet tudott érte áldozni is. A fiúra nézve pedig ez évek rendes körülmények közt is válságosak lettek volna, mert szellemi tehetségei felledeztek és bizonytalan czélok után ösztönözték. 1838. aug. 31. a selmeczi ág. ev. lyceum V. osztályába első éves rhetornak iratkozott be, hol Boleman István és Lichard Dániel, mindketten a tótok buzgó pártfogói, voltak tanárai, az első a költészettant, fordítást latinból magyarra, a stílusgyakorlatokat és a földrajzot tanította; rhetorikai előadásai, ékes latinsága kedveltté tették tanítványai előtt. Lichard a hittant, régiségtant és magyar történelmet adta elő latinul (magyarul nem tudott) és a tanulók egy részével tót irodalmi kört alapított. A német nyelvet is gyakorolták, de a tanulók különösen a latin nyelvben tűntek ki. Már itt érdeklődni kezdett a korabeli nemzeti és irodalmi küzdelmek iránt, s a vegyes nemzetiségű ifjúság közt, melyben, mint a tanárok közt, pánszláv törekvések is