Szózat, 1922. február (4. évfolyam, 26-48. szám)

1922-02-01 / 26. szám

f 1 Ava 3 stovona WHlfi mcm m»wrjrw»sau*A1.. .»a—) SZERDMBUDAPEST, 1922 FEBRUÁR 1 IV. ÉVFOLYMM 26. SZJIi Smkmtffség­is kiadóhivatal: Vill., Rökk Szilárd­ u. 9. TELEFON: Szerk.: József 63-52, 64-46 Kiadóhivatal: Józsat 63-51 KERESZTÉNY POLITIKJEI NMPJLJSP FŐMUNKHTISjtSi ZSILINSZKY ENDRE ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Negyedévre . 170 kor. Egy hónapra 60 kor. Egyes szám : 3 kor. « A cári család kiirtása — Wilton adatai — Az 1914—18. évi világháború borzalmai közt talán egy sem­­haladja meg történeti súlya sze­­rint a világ leghatalmasabb uralkodó házának, a Romanov-din­aszt­iának, tragikai hatású legyil­ko­­lását. Közép-Európa trónjavesztett uralkodóházai­nak száma mindenképpen szertelen nagy, de egyetlen egynek a bukása sem volt oly szörnyű, mint amilyen II. Miklós cárt és családját, sokkal inkább a cár lelki gyöngesége,­ mint bűnei miatt utólérte. A cári­­­család lemészárlásáról már előbb is kapott a világ megrázó híreket, amelyek azonban, — az Oroszországból jövő hírek megbízhatat­­lansága köve­teztében, — alig találtak valami hitelre; most azonban elég jó forrás. Robert Vii­­­tonnak franciául is megjelent angol könyve adja elő a merő tényeket, amelyek közt némi megütő­­déss­el kell azt olvasnunk, hogy II. Miklós cárt és családját a szovjet biztosa alighanem vörös szolgálatban álló hét magyar katonával végeztette ki. Ami, ha való, bizonyosan nem fogja a magyar katonák világhírét gyarapítani. A lemészárlás hírét először egy moszkvai szikratávirat 1918 július 20-án adta tudtára a világnak. E távirat helyesen azon év július 16-ára tette a szörnyű gyilkolás napját, de részleteket­ nem hozott. A napot most Witton könyve meg­­erősíti. Ellenben a mészárlás okozóira és körülmé­­nyeire nézve nagyban eltér a moszkvai központi kormány előadásától, mely e véres tett okául az uráli kormányzóságot tette felelőssé, holott kétség-­­télen, hogy azt Moszkvából rendelték el és biztos­sal hajtottak végre. Wilton maga különben a londoni Times oroszországi tudósítója volt s nem mint szemtanú írja le az esetet, hanem ama vizsgálati iratok köz­lésével, amelyeket Jekaterineburgban Kolcsak fehér csapatai megszállásának ideje alatt, annak vizsgálóbirája, Szokoloff vett föl és magával vitt később Mandsuriába, ahonnan a vele együtt me­nekült, Wilton­­másolatban hazahozott Európába. Lehet, hogy e borzasztó hekatombának ez lesz később is a legjobb, talán egyetlen, történeti for­­rásműve. Wilton különben előadásának, egyéni színés­zetet ad és a tényeket számos föltevéssel ta­lja meg. Ezek közül nem utolsó az, hogy az angol sró szerint az egész bolsevizmus nem volt más, mint a zsidóság győzelme az orosz nép fölött, amit eléggé meg lehet abból is érteni, hogy a szovjet központi végreha­jtóbi­zo­ttságána­k 64 tagja közt 41 volt a zsidó, míg a rendkívüli bizottságban 5 keresztény­nyel szemben 17 zsidó ült és 12 népbiztos közül 7 volt zsidó. De egészen félretéve ezeket a szorosan nem idetartozó, adatokat, a legérdekesebbek mégis, a könyv­ Végéhez függelék gyanánt, csatolt, kihallg­a­­tási jegyzőkönyvek, köztük három közvetlen­ cár­­gyil­kosnak , nagyjából egybehangzó, tehát elfogad­ható vallomása. A cári családot tudvalevőleg Cars­kője Seio­­ban, a cári palotában, 1917 március 20-án, a for­radalom kitörése után azonnal elfogatta a mérsé­­kelt Kerenski kormánya, még­pedig azzal árvadé­val, hogy a cár külön békét akart kötni Német­országgal és Ausztrián Magyarországgal. A vád te­hát elég enyhe volt s bizonyos,­hogy Kerenski a cá­­ri család életét meg akarta menteni. Ességből, bu­kását sejtve, augusztus 13-án messze Tobolskba vi­­tette őket, ahol elég tisztességes őrizet alatt volta­k, de Kerenski bukása után, pénzhiány miatt kíséretü­ket 3 szolgára szállították le s kívülük még egy or­vost is kaptak, mivel a cárevics állandóan beteg volt. A bolsevista kormány alatt a foglyok élelme­­zése egyre hitványabbá lett és a velük való bánás­mód egyre durvább. Szenvedéseiket leginkább az u. n. cseh had­­­­seregnek köszönhették. Ez a had­sereg, mint tudva van, cseh hadifoglyokból állott össze s kezdetben Szibériában harcolt a vörös csapatok ellen, de ké­sőbb elzüllött. Úgy látszik, ez volt az oka annak is, hogy a cári foglyokat Tobol­skból a cseh invázió elől Jekaterineburgba (Ka­talinvárra) szállították. Az erre való parancs 1918 február 18-án ti­tokban érkezett meg. Yakovleff szovjetbiztos hozta a moszkvai végrehajtóbizottság elnökétől, Szverd­­loí­tól. A cár kezdetben nem akart engedelmes­kedni, mivel a parancs egyedül az ő elszállítására szólott. Erre megengedték, hogy családja is vele menjen. Vasúton utaztak s úgy látszik, eredetileg Moszkvába akarta őket szállítani a szovjetbiztos, de Jekaterineburgban az uráli szovjet megakadályozta a foglyok továbbvitelét. Yakovleff erre foglyait a helyi szovjet kezében hagyta és visszautazott Moszkvába. A folyókat ettől fogva az Ipatieff-ház­­ban együtt őrizték. Fogságuk azonban Jekaterineburgban egyre sulyosodott s a szerencsétlenek egyre kínosabb ag­godalommal néztek sorsuk elé. A bányamunkások sorából melléjük rendelt őrök a foglyokat piszkos tréfákkal és bestiális bántalmazásokkal illették, Balkán felé? Írta: Gaál István dr. egyetemi tanár A XX. század elején joggal büszkélked­hetett a magyar nemzet azzal, hogy a Kárpá­tok koszorúzta természetes erősségben ő a nyugati kultúrának Kelet- és Délkelet-Európa­ felé leginkább előretolt őrszeme. Iparunk ugyan jelentékenyen elmaradt volt a nyugat­­■ európai mögött, (mert Ausztria érdeke így kívánta,) kereskedelmünk pedig a „kereske­delmi faj“ buzgólkodása következtében a kül­föld jogos bizalmatlanságá­val volt meghandica­­pelve, (hiszen még borainkat is rossz hírbe hozták!) de tudományos és művészeti éle­tünk értékeit, főként Francia-, Olasz- és Né­metországban, oly páratlan megértéssel mél­tatták, hogy ez az elismerés a külföldön meg­forduló,­­ itthon sokszor alig is számba vett­e aránylag nagyszámú tudósunk és művé­szünk­­önbizalmát, s további kulturmunkára való készségét hathatósan fokozta. Több nagy intézményünket egyenest követendő pél­dának tekintették. őszintén meg kell azonban vallanunk, hogy a magyar nemzet kulturelitje és zöme közt a háború előtt is nagyobb volt a hézag, mint teszem azt a germán népeknél. S ez utóbbiak közül is leginkább a hollandusok­nál és skandinávokná­l volt a kulturraj vonal és derékhad csaknem hézagnélküli összefüg­gésben, aminek magyarázatát abban találom, hogy ezek a nemzetek a nagy hatalomra való törekvés helyett inkább a kultúra élére ipar­kodtak. Közbevetve megjegyezhetjük még, hogy néhány zavartalan évtized céltudatos mun­kája meghozta volt éi nálunk is azt, hogy a zöm közműveltségének színvonala közel fér­kőzzék szellemi arisztokráciánk színvona­lához. A balkáni nemzetek kultúrviszonyairól eléggé tájékozódtunk. Keserves, hogy kultú­rájukat ők maguk mutatták be, szemléltető módon, ezeréves hazánk földjén. A bemuta­tást sok magyar vértanú vérével hitelesítet­ték. Általában pedig azt mondhatjuk, hogy a balkáni nemzetek egy-egy előretörő fiát óriási kulturszakadék választja el népétől, amellyel tehát nem is hozható szerves össze­függésbe. Világosan szembeszökő tény tehát, hogy nyugatról keletnek haladva a földrajzi fek­vés és a kultúrfokozatok pontosan összevág­nak. .. De vájjon meddig mondhatjuk még, hogy összevágnak?- Ha viszonyaink alaposan meg nem változnak, rövid idő múlva már csak a múlté lesz a Balkánnal szemben meg­állapított előnyünk. A világháború Európa kultúrájára nézve kataklizmaszerű földrengés hatásával volt egyértékű. S tanulságos, hogy tényleg a földrengés hatásának törvényeit látjuk érvényesülni az egyes nemzetek kultúrájának rombadőlésénél is. Mert az a nép, amely kul­­turailag egységes masszívumot jelentett, (a né­met), tényleg úgy viselkedett, mint a meg­rengetett területen a földkéreg masszívumai, ősidők óta minden törő és gyűrő erőnek el­lenálló , s ősi­­táblái, egészében megrendült ugyan, de miután tömegét szakadék (geoló­giai mesterszóval „törésvonal“) nem szelte át, deformációt nem szenvedett. Reánk nézve a kataklizma következmé­nyei végzetesek lehetnek, s ez annál retten­tőbb, mert végzetessé válásuknak csakis mi, emberek leszünk okai. Hiszen éppen föld­tanilag és földrajzilag ideálisan egységes te­rület Nagy-Magyarország! Csak az a kultur­hézag ne lett volna s az a sok kisebb törés­vonal,­­osztrák bujto­gatás szülte nemzetiség kérdések, a magyarság rovására történt faj­hatalmi eltolódások,­ amelyek a természet­tel egységes ősi táblát rögökre szabdalták Gyönyörű földünk legszebb, legértékesebb darabjai töredeztek le­ a földrengés folytán Kolozsvár, Pozsony, Kassa, Temesvár művé­szeti és tudományos alkotásai estek a van­dalizmusnak, illetve modernül kifejezve: bal­kán­izmusnak áldozatul. S most tűnik ki hogy mekkora számban vannak mű­vészeim­ és tudósaink,­­ most, amikor hiába kérnek kenyeret Csonka -Magyarországtól. ... És most tértünk arra az útra, amely egyenest a Balkán felé vezet. Mihelyt ugyanis előfordulhat az, hogy kultúránk előharcosai, intézmények és egyének egyaránt, hiába kér­nek kenyeret az országtól, elkerülhet­ően a szellemi arisztokrácia szét- és lezüllése, más pályák, esetleg más országok felé özönlése. S ismételjük, a magas és egységes kultúrájú nép vezető gárdájának katasztrofális pusztu­lása nem oly vészes jelentőségű rá nézve, mert hiszen a hiányok közelebbről s köny­­nyebben pótolhatók s az általános közmű­­veltség színvonala mégis magas marad. Nálunk azonban a kulturhézag sokszo­rossá teszi a vezető gárda pusztulásának vé­szes hatását. S talán már meg is indult az ár, mely ellenállhatlanu­l ragad, sodor magá­val az örvény,­­ a Balkán felé. A nemzet­gyűlés s az egész magyar politika újabb lezüle­lése is ezt mutatja. Csonka Magyarország nem ország Egész Magyar­ország menyország

Next