Szózat, 1924. május (6. évfolyam, 95-116. szám)

1924-05-06 / 95. szám

Hazugságok rendszere (K. L.) Nyolc na­pi­­hallgatás után megint kibonthatta papírszárnyait a Szózat, hogy ir­igyse a magyar olvasóközönséghez a meg nem alkuvó keresztény harc igéit és szelle­mét. Nyolc­ napig voltunk a kormány tör­vénytelen rendeletéből a hallgatás és a né­maság börtönébe zárva, kapunk előtt rend­­őrök és detektívek tanyáztak, házunkban be­súgók­­és kémek settenkedtek a legnagyobb dicsőségére annak a rendszernek, amely a keresztény megváltás jegyében érkezett s a jogrend jegyében és nevében teszi tönkre és zúzza le a keresztény gondolatot. Ez a rend­szer a hazugságok rendszere, a hazugságé és a kompromisszumé, a kisvonalúságé és a szűk szemha­tároké. Az­ átlagnak és a közép­szernek, a lelki púposoknak és a gnómoknak sajátságos politikai eggyéállása, szövetsége minden ellen, ami mértéken felül valóságot, rátermettséget és férfiasságot jelent. Az át­lagnak és a középszerűeknek ez az összefo­gása e történelmi időkben végzetes, ez az összefogás teszi lehetetlenné az ország poli­tikai és gazdasági talpraállását, ez a rend­szer jelenti a gyengéknek szellemi uralko­dását, jelenti az akciótlanságot, a cselekvés­től való irtózást, jelenti a kormányzás he­lyett az adminisztrálást. A tehetetlenség és tehetségtelenség valóságos árvize habzik e rendszerből, amely ellen a szónak és a toll­ának, az érzésnek és a gondolatnak egész vér­­tezettségével állják a harcot. Ez a rendszer céltudatosan a hisztérikusok gyűlölködő cél­ratörésével akarta megállítani és meg is­­ál­lította a szedőgépeket, megfojtotta a termelő munkát, kenyér teleimé és munkátlanná tett egy sereg embert csak azért, mert érdeke Amit, hogy elhallgattassa a vele szemben fel­vonuló harcot és kritikát. Valóságos mestermunka volt, amit vég­zett. Mint a vakondok, a föld alatt ásta a maga csatornáit, hogy senki se lássa, senki se v­ehesse észre, elősegítette a sztrájkot, amennyiben nem kényszerítette az államha­talom nyomatékával egyezségre a szemben­álló feleket és amikor mi megjelentünk, ha­talmi szóval tette lehetetlenné, hogy folytas­suk a termelőmunkát, hogy megegyezvén munkásainkkal, kimehessünk az utcára és elvihessük újságjainkat a magyar olvasóhoz. Akkor, amikor a meg nem alkuvó ke­reszténység sajtóorgánumai derékon törték e hatalmi rendszernek terveit, lapbetiltással feleltek. Hozzájuk méltó mozdulat volt: a mozdulatban­ kifejeződött minden törpesé­­gük, kicsinységük és elrajzoltságuk. De e mozdulat tovább folytatódott, megindult az ellenünk v­adó propaganda. A kormány saj­tóirodája a paposoknak és a szellemi gnó­moknak valóságos haditáncát járta, ment, átrezgett a telefondrótokon a parancs. Göm­bösék és a fajvédők Rothenstein Mórral cim­boráinak, a szélsőjobboldal megegyezett a szélsőbaloldaliak hogy a jogrendnek és a pol­gári rendnek egyedül elképzelhető kormány­­rendszerét megbuktassák. A rágalom a kor­mányrendszer alagcsövein szívódott min­denhová, elközvetítődött a magyar vidékre, ahol csodálkozással csóválták fejüket az em­berek, akik úgy tudták, és­pedig joggal, hogy a tüzet könnyebb a vízzel, az olajat a borral összekeverni, mint a szélső keresztény harci tábort szövetségbe kötni a szélső szociálde­mokráciával, amely az osztályharcot tette politikájának alapjává. A rágalom alent a maga útján, a kormánytól függő exiszten­­ciák és­ szervek pontosan végezték a bemocs­­kolás munkáját, s mi hallgatásba szorítva, sajtónktól és nyilvánosságunktól meg­fosztva, alig tudtunk védekezni e galádság­­áradat ellen. A félrevezetés, mint a kormányzat egyik erkölcsi nyereségtétele, méltóan illeszkedik a hazugság, a másik nyereségtétel mellé. A valóságnak­­szándékos elferdítése mint er­kölcsi tétel, gróf Bethlen István legutóbb a nemzetgyűlésen elmondott beszédében kul­minált. A vezér, aki csudálatraméltó hajlé­konysággal szokott­­kibújni egyenes kérdé­sek és egyenes megoldások alól, ezúttal el­­számította magát. Bethlen elfeledkezett, hogy nem propagandabeszédet mond és ugyanazt a hangot it.­ötte meg, mint amelyet az ángyáni sajtóegyü­ttes harangozott az új­­ságbeisítás­­idején. A miniszterelnök úr a szociáldemokratákkal való szövetkezéssel vá­dolt meg bennünket, de ugyanabban a mon­datban kijelentette, hogy azért nem engedte meg a mi tömegeinknek május elsején való felvonulását, mert az ellentétek, amelyek bennünket a szociáldemokráciától elválasz­tanak, akkorák, hogy joggal lehetett félni egy véres összeütközéstől. A politikai zugtaktika nagymestere még ott helyben megkapta a méltó választ, eléje vágták a legkeményebb szót és akkor a mi­niszterelnök ur a mögé a kijelentés­­mögé menekült, hogy neki az információi ilyenek voltak. Szóval ő csak informátorainak áldo­zata. Ha nem ismernénk a miniszterelnök úr nagy céltudatosságát, ha nem tudnánk, hogy minden kijelentésének súlyát ,milli­grammokkal és mikronokkal méri, naivnak kellene őt tartani, így azonban egyszerűen következetes marad ön önmagához. Nem hisz­­szü­k, hogy Magyarországon lett volna, még rendszer, amely olyan pontos hírszerzőszol­­gálatot épített volna, mint a politikai szín­telenek és középszerűek e rendszere. Egészen, valószínűtlen tehát, hogy­­ a miniszterelnök urat rosszul informálták volna, bármikor, bárkik, bármiben. Ha megtörtént volna, már régesrégen elbántak volna a hamis informá­torokkal, de úgy tudjuk, Bethlen István környezetéből nem mozdítottak el senkit, nem állították félre a sajtófőnököt, akinek apparátusa elszántan és tovább folytatja­ az ellenünk való szennyes hadjáratot. Nem először találkoztunk politikai ha­zugsággal és rágalmazással, de ekkora nyílt­sággal, ekkora vakmerőséggel nem merte még senki sem a szembenálló vélemény kép­viselőit gáncsolni és támadni. A hazugság, mint kormányzati erkölcs még nem vált, ennyire intézményessé sehol és soha, s ezt más szóval nem tudjuk kifejezni, mint hogy a magyar politika legteljesebb elmocsarasí­­tása folyik. Gróf Bethlen látván hívei és le­kötelezettei mindig nagyvonalúságról és európai horizontról szoktak beszélni a több­ségi politikát illetően. Nem tudtuk, hogy a hazugság európai érték s a rágalom európai módszer, a férfiatlanság európai kulturva­ll­ás. Nem félünk ettől a többségi európaias­­ságtól, továbbra is szembeállunk vele a ma­gunk eszközeivel és a magunk politikai er­kölcsével, amelyet nem fogunk soha­ feladni azért, mert velünk szemben egy más erkölcsi rend általunk megvetett fegyvertárával k­üz­­denek. Közöttünk nincsenek politikai torz­alékok, mi nem a vakondok földalatti mun­káját tűrjuk, hanem nyíltan és férfiasan megyünk előre a magunk utján a legszen­tebb cél felé s a hazugságok rendszerének­ minden támadását a tiszta emberek és a tiszta politika fölényével verjük vissza. Az utolsó fejezet írta: Orion A­ hőség valósággal orgiát ült azon a na­pon; a levegő reszketett a tó távoli tükre felett, a­ fák levelei összepöndörödtek reménytelen odaadosságukba 11. maga a csendesség is, mint izzó, lángoló tömeg terpeszkedett a vidék felett. Délután három óra volt, a cselédek behú­zódtak csendes vackaikba és teletömött kendői­ket a gerendás mennyezet felé domborítva, ve­rítékes homlokkal, nehéz sóhajtások között ál­modtak az alkonyairól. A pók is összehúzódva lapult hálójának közepén, — sehol senki, semmi, csak a falu felől hallatszott egy szerelmes pa­­rasztlegénynek nyúlós, énekes jajgatása. ... mert úgy van azzal az ember, akit szeret, annak nem kell! A fiatalember sietve jött az árnyas dűlő­­úton: az apró bogárkák tikkadt röptükben bele­­sirták a fülébe, a­ kukorica levele az arcába vá­gott, hanem ő csak valami aranysárga, kavargó tengeri látott, aranysárga női haj hullámai zajlottak előtte és a tündéri forgatagon, elha­gyott bárka módjára, hamvas hófehérség há­nyódott, olyan, mint az asszonyok nyaka, meg m­int­ az asszonyok válla. Amikor a magaslatra ért, a tenyeréből er­nyőt csinált a szemei elé és visszanézett az elhagyott majorba, ami lépett tetőzetével ott féletrített az ér partján, mint valami óriás el­szenesedett hullája. Akkor egy pillanatnak az ezredrészére úgy érezte, hogy álom az egész és hogy vissza kell fordulnia, de akkor hirtelen visszakáprázott eléje minden: a csillagos nyári éjszakák vallomásai, a sorvasztó csókok, a hiábavaló, könnyes rimánkodások, azután a gyilkos, mérges suttogások, végül a felderengő reménység, amitől a szívverése is megállt és a torka összeszorult és akkor már csak egy ma­radt: a számára: tovább, tovább! . . . Amikor az udvarra lépett, az izzó porond­on égésikor dúlt a lába alatt. Hirtelen megállt, a szeme előtt tűzvörös és violaszinű karikák kezdtek táncolni, a szive feldobbant a torkáig, de azután görcsösen, szinte sírva elnevette ma­gát. Hiszen járk­ázott-kelhetett szabadon, félig otthon volt, féléve­ már, hogy ott élt közöttük, talán nem is volt már vendég, hanem odatarto­zott hozzájuk, mintha ő is odaszü­letett volna közéjük. Egy pillanatra körülhordozta a tekin­tetét, feszülten hallgatózott, azután könnyedén, mintha a lába sem érné a földet, felsietett a lépcsőn és fenyitotta a terrasz üveges csapó­ajtaját. Ahogy belépett a­ hűvös homályba, a külső verőfény még ott­ égett a szemében, a nyugodal­mas, csendes belső világ csak lassan kint tárult fel előtte. A beteg ott ü­lt a terem közepén, viaszfehér kezeit a szék karjaira nyugtatva és vizenyős, szomorú szemét, nyájasan emelve a belépőre, hörögve, fuldokolva lélekzett, halántékán az erek kidagadtak, vézna mellé reszketve, tétován emelkedett. Akkor a fiatalember odatámaszko­dott a szék karjára és azt mondta: — Feljöttem, kedves bátyám, megkérdezni, hogy kíván-e valamit? A beteg szomorúan, hálásan mosolygott. Tagadóba r ingatta a fejét, azután suttogva azt kérdezte: — Mit csinál a feleségem? A fiatalember egy pillanatig nem felelt, összeszorította a fogát. De akkor megint h­ul­­lámzani kezdett előtte az aram­szinti tenger: tétován körülhordozta, a tekintetét a fal színes mintáin és azt mondta: — Nem tudom, nem láttam őt! Azután mondott meg egyebet is, de maga sem igen tudta, hogy mit, hadarva beszélni kezdett, mint a részeg, azután a tenyerét erő­sen, vaskapocs módjára rászorította a beteg szájára. Valami halk, síró nyöszörgést hallott, va­lami kis vergődést­ is érzett, pár pillanatra azt a­ dalt hallotta, amelyiket a dajkája énekelt neki, amikor altatta, de aztán­ halálos csend lett mindenütt és a hőség ismét mozdulatlanul, lomhán terpeszkedett a vidék felett. Futva, reszkető inakkal érkezett vissza az elha­gyott majorságba. Az égő reménység görcsös nevetésre csik­landozva, de azért, amikor odaroskadt az asz­­szony lábai elé, valami titokzatos hatalom, mintha lidérc táncolt volna mögötte ide-oda lobbanva és halkan suttogva, azt mondatta, vele: — Vége, . . . vége mindennek! . . . Olyan jó lenne most ebben a pillanatban meghalni! Csend volt mindenütt, csak a messzeségből hullámzott oda a szerelmes parasztsegéy von­tatott siralma: ... mert úgy van azzal az ember, Akit szeret, annak nem kell! Az asszony mosolygott, mondani akart va­lamit, de akkor a­ tó felől csendes szellő szállt­ át a lapályon és összezörgette a fák kiégett, száraz levelét. Az a két ember odabent hirte­len elfehéredett, a kezük jéghidegre vált és reszketni kezdett, mintha elterül pengetnének. Akkor, abban a pillanatban olyan messzire röppentek egymástól, mintha soha nem is lát­ták volna egymást. Ha a lábuk bele nem gyöke­rezett volna a földbe, szétrebbentek volna, mint a madarak; egyikük talált; a jeges északra, a másik meg a Szahara izzó homokjára, csakhogy meg ne láthassák többé egymás szemében a rettenetes riadalmat, ami sátáni örömmel vi­gyorgott elő a pupilláik mögül. A szellő elsuhant, de akkor meg nehéz, durva lépések kezdték súrolni a füvet és ezek a lépések egyre közeledtek, egyenesen az elha­gyott major ajtaja felé. A­ fiatalember felállt és ingatag lépésekkel megindult az ajtó irányában. Neki nem volt ereje megvárni a közeledőt, elébe akart sietni, hogy minél előbb átessen a pillanaton, amely­ben kimondja:­­— Itt vagyok! Hanem az asszony nem­ mozdult. Amikor aztán a lépések ismét elhaltak, — valami paraszt igyekezett hazafelé, a, falujába, — az asszony megint mosolyogni kezdett és, azt mondta a fiatalembernek: — Ha meg akarsz halni, szúrd bele a szí­vedbe ezt! És kihúzta a hosszú, karcsú aranytűt, ami a mellén a ruhát összefogta. mi MÁJUS 6 EHE®

Next