A MTA FILOZÓFIAI ÉS TÖRTÉNETTUDOMÁNYOK OSZTÁLYÁNAK KÖZLEMÉNYEI, 29. kötet (1980)

1-2. szám - AZ MTA I. ÉS IX. OSZTÁLYÁNAK 1979. ÉVI KÖZGYŰLÉSI EGYÜTTES TUDOMÁNYOS ÜLÉSE - Erdős Tibor: A válságmechanizmus új vonásai

1* • 3 AZ MTA I. ÉS IX. OSZTÁLYÁNAK 1979. ÉVI TUDOMÁNYOS ÜLÉSE típusú volt, már a monopolkapitalizmus időszakára esett. Az állami monopolkapitalizmus kialakulásáról, mint megkülönböztető jegyről viszont - anélkül, hogy a nevén neveztem volna — már szóltam a megelőző mondatokban. A korábbi kapitalizmus megkülönböztető vonásait azért emeltem ki, mert meglétük esetén a kapitalizmusban igen erős tendencia van periodikusan visszatérő válságok kiala­kulására. Mindenféle gazdasági törvény csupán tendenciát, bár jó esetben uralkodó tendenciát mond ki. Megfordítva is igaz: ha egy tendencia, mint a szóban forgó esetben is, mintegy száz év folyamán konok következetességgel érvényesül, akkor arra is jogot formálhatunk, hogy e tendenciát a törvény szóval illessük. Csakhogy: a nemrégiben még közkeletűnek számító válságtörvény-kifejezés nagyon is sokféleképpen volt értelmezhető. Az ebben az ambiciózus kifejezésben előforduló válság szó nagyon is tág értelmű. Jelenthet ipari, pénzügyi vagy agrárválságot; jelenthet közbülső vagy periodikus, részleges vagy általános válságot - használata alkalmas volt igen különböző jelenségek egybe­mosására. A marxizmus megalapítói figyelmét azonban elsősorban éppen azok a perio­dikusan ismétlődő általános válságok kötötték le, amelyek elméletéről most beszélnem kell. És éppen a válságoknak a periodikusan, nagyjából szabályos időközökben visszatérő volta az a jelenség, amely elsősorban utal rá, hogy az elmélet megtalálhatja a periodicitás okát. A periodicitás tapasztalati jelensége késztette a kutatást arra, hogy - mint vélem sikerrel - épp ennek a magyarázatát keresse. De ha sikerről beszélek, akkor már újabb keletű elméleti eredményekre utalok vele. A második világháború utáni gazdasági válságok azonban, legalábbis hazai kutatóink többségének a megítélése szerint, nem periodikus jellegűek. És nagyjából éppen ebben az időszakban fordultak az ellenkezőjükre azok a jellemzők is, amelyek alapján elméletileg kimutathatónak bizonyult a kapitalizmusnak periodikusan visszatérő válságokra való hajlama. Ha valamilyen értelemben ma is beszélhetünk válságtörvényről, úgy ezen nem a korábban érvényesült törvényt kell értenünk. Ezért ítélem értelmesnek és hasznosnak a klasszikus típusú válság kifejezést. Az elmélet feladata természetesen nem ott kezdődik, hogy megmutatja, miért jelentkeznek egy adott korszakban periodikusan a válságok. Említettem már, hogy a szokványos tankönyvek általános túltermelési válságok néven említik őket. De az elmélet­nek újból és újból felül kell vizsgálnia sok évtizedes, maguktól értetődőeknek vélt tétele­ket is. Felül kell tehát vizsgálnia — egyebek között — az általános túltermelés értelmét, valós vagy valótlan voltát is. Ismeretes Say hírhedt törvénye az általános túltermelés állítólagos lehetetlen­ségéről. Say tétele a legegyszerűbb formájában úgy hangzik, hogy a kínálat automatikusan megteremti a neki megfelelő keresletet, hiszen az árutermelő azért termel - azért támaszt kínálatot —, mert termékéért más terméket vagy termékeket akar kapni a piacon, tehát keresletet támaszt. Marx erre azzal válaszolt, hogy az eladó nem termékre, hanem pénzre cseréli a termékét, és semmi sem kényszeríti arra, hogy a kapott pénzért más terméket vásároljon. Márpedig, ha sokan tartózkodnak a vásárlástól, akkor sokan nem tudnak eladni MTA II. Oszt. Közi. 29/1-2. 1980

Next