Tanácsok Lapja, 1954 (5. évfolyam, 1-23. szám)
1954-01-11 / 1. szám
Oh idő, futós idő! Esztendeink sasszárnyadon repülnek; Vissza hozzánk egy se jő, Mind a sötét káosz ölébe dűlnek. Oh idő, te egy egész! Nincsen neked sem kezdeted, se véged; És csupán a véges ész Szabdalt fel apró részeidre téged. Téged szült e a világ? Vagy a világot is te szülted épen? Mert ha csak nincs napvilág, Nem mérhetünk időt mi semmiképen. Hát ha tőled, oh idő! Te, aki mindenünket öszverontod, A nap is holtszénre lő? És láncodat magad zavarba bontod? Mert ihol lám mindenek Bár birtanak szépséggel és erővel. Változást szenvedtenek, Vagy semmiségbe mentek ők idővel. Lám az ég forgása is Idővel újabb változásba lészen, Lám a csillagokba is Ki most derül, ki beborul egészen. Hát de mennyit szenvedett Már ekkorig földünknek állapotja, Hogyha a feldülyedett Tenger, vagy Retna lángja szántogatja! S Sok faluk határain Ma delfinek cicáznak a vizekben, S a csigáknak házain Most zergenyáj ugrándoz a hegyekben. Sok mezőföld már sziget, Sok völgyek a nagy bércekig dagadtak, És ahol hegy volt sziget, Fenéktelen sár tengerek fakadtak, így teszel te az idő! A nemzetek forgó enyészetével: Most az egyik nagyra nő, S a másik elmúlik sajátnevével. A vitézlő Pártusok Regolta szolgaság alá kerültek, S a bozontos Gallusok Ma már a herósok sorába ültek. Már ma ökrök szántanak, Hol Trója, a világ csudája állott, És ahol szántottanak, Most London, a világ csudája áll ott. Óh ha a nagy nemzetek Sorsán hatalmad így előmutattad: Hát mi, gyarló szerzetek, Mit várhatunk — mit várhatunk miattad? Gyermek, ifjú, vén korunk, A bú, öröm, s a jó, gonosz szerencse, Ép, beteg voltunk, s torunk — Kezedbe van, hogy jöttödet jelentse. Futsz te, nem vársz senkit is, Gyakorta sok hosszú reményt ledarál. Im te, míg ezt mondtam is öt hat parányi perceken kimúlál. Nem lehet jelenvaló, Csak múlt, s jövendő pont lehet tebenned. És miként a puszta szerepten repül, úgy kell veszőbe menned. így repült el tőlem is Sok kedves esztendőm sebes-haladva. S meglehet, hogy nékem is A vég határ ma is ki lészen adva. Úgyse volnék már gyerek; Négyszer hat esztendőt eléldegéltem, S e szerént az emberek Szűk életének harmadáig éltem. Vajba már — ha több nem is — Mindegyik esztendőre jutna benne Egy, csak egy órácska is, Amelly az érdem oszlopán menne! Kész vagyok meghalni — kész, Csak ezt tegyék síromnak a kövére: UTAS! ITT FEKSZIK VITÉZ. EGY NAP XXIV ÓRA: ENNYIT ÉRÉ. Ámde, hogyha olly nemes Szép tettek életembe nem tetéznek, Hogy halála érdemes Legyen dicsőítésre még Vitéznek: Semmi, csak te óh Lilim! Te, akiért az életet szerettem, Csak te légy, Lillám, enyím, Mindég fogom becsülni, hogy szerettem. És mivelhogy a napok Elseprik a legédesebb időket: Míg az ifjú hónapok Virítnak, el ne is veszessük őket. Elfut a nyájas tavasz, A bársonyos hajnalra gyászköd árad, A kinyílt jácint elasz, A rózsaszál egy délbe is kiszárad, így az ifjúság maga Majd elrepül vidor tekintetedről. És az Amor csillaga Eltűnik ám kacsingató szemedről. Akkor, ah! rózsáid is Nem fognak úgy kis ajkadon nevetni. Akkor érő szíved is, Ah, nem tud úgy örülni és szeretni. Én is akkor csak hideg Vérrel barátkozom hideg Lilimmal, Úgy napolván mint rideg Vén pelikán ifjúi daljaimmal. Míg tehát az lenne még, A szép időt, óh Lilla! meg ne vessük. Míg az élet lángja ég, Egymást viszont öröm között szeressük. És ha semmi érdemem Nem fog fejemre zöld babért tetetni. Semmi sem! mind semmi sem! Csak hogy te Lilla! meg ne szűnje szeretni. Híremet s nagy voltomat Ne trombitálják messzi tartományok, Más ne tudja síromat, Te hints virágot arra s a leányok. ___________________________________ 2