Táncművészet, 1989 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1989-01-01 / 1. szám
Felújítás az Erkel Színházban. A recenzens a becsület kedvéért megvallja, hogy a Háry János zavartalan élményt nyújtó színpadi előadását napjainkban úgyszólván megvalósíthatatlannak tartja. Valójában csak a zenekari szvittel vagy olykor egy-egy - a prózai szövegrésztől függetlenített - oratorikus előadással tud igazán azonosulni. A művet azonban problematikus voltával együtt is olyan nemzeti értéknek tartom, amelyet Operaházunknak szent kötelessége műsoron tartania, hogy minden egymást követő nemzedék találkozhasson vele. Nemzeti köztudatunk szerves részévé vált, s az kell, hogy maradjon. Ezért igaz tisztelettel adózom a rendezőknek, koreográfusoknak, akik újra meg újra vállalva a kihívást, hittel, szeretettel vágnak neki a szép és talán sziszifuszi feladatnak, hogy Kodály Zoltán művét színpadra állítsák. E helyütt -Sík Ferenc rendező és Eck Imre koreográfus együttműködéséből - természetszerűleg elsősorban a táncos, pantomimikus megjelenítésről kell hogy szó essék, s a tánc most szerencsére nem HÁRY JÁNOS betétként, hanem az egész rendezői koncepció szerves részeként mérhető fel igazán. A Háry János 1926-ban indult el diadalútjára, hazai és külhoni előadásai ma már megszámlálhatatlanok. Szinte ahány felújítás, annyi egymástól eltérő felfogás, mi több, formai változat is fellelhető az évek során. Ez más színpadi művekkel is gyakran előfordul, de a Háry Jánosnál úgyszólván magától a darabból fakad. A mű ugyanis nem klasszikus értelemben vett opera. Paulini Béla librettója, Harsányi Zsolt verseivel eredetileg a Nemzeti Színháznak készült. Népszínmű volt sok prózai szöveggel, dalbetéttel, míg végül az Operaházban mint daljáték - öt kalandban, elő- és utójátékkal - került színre. De ekkor még maga Kodály sem tartotta teljesen befejezett, zárt kompozíciónak. Az évek során mindig tovább csiszolta, új részekkel gazdagította. A legendássá vált ősbemutatót eufórikus közönségsiker fogadta, és a nagy tett jelentőségét felismerő hírneves kritikusi gárda (Tóth Aladár, Szabolcsi Bence, Péterfi István, Molnár Antal) egy-egy méltatása, jeles elemzése ma már zenetörténetünk közismert részévé vált. Csak az idő múlásával, a hatvanas évek táján kezd a kritikákban lassan hangot kapni a színpadi előadás némely gondja, buktatója. A felújítások során mindinkább felszínre kerül, hogy a szövegkönyvet kissé már kikezdte az idő. A rendezők az első harmonikus „klasszikus” előadástól eltérő stilizáltabb, elvontabb színpadi megjelenítésekkel igyekeznek az itt-ott talán már „göregáborosnak”, mézeskalácsosnak érzett szövegkönyvet korszerűbbé tenni. Izgalmas és tanulságos végigkövetni az egymást követő felújítások kritikáit. Az eltérő rendezői felfogásokat, egy-egy korszak látásmódját tükröző előadások recenzióiban a csodálatos zene és a kiváló előadógárda méltatása, a rendezői törekvések elismerése mellett törvényszerűen szóba kerülnek a színpadi megvalósítás szinte azonos tőről fakadó problémái. Közbevetőleg megjegyezzük, hogy az operatörténet során a világhírű Singspieleknél