Társadalomtudomány, 1922 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1922 / 1-2. szám
é csesek Domanovszky, Cs. Papp József és Csicsáky értekezései, a Dante ünneplések alkalmából magas színvonalú értékes értekezéseket is hallottunk, de valóban legméltóbb ünneplési hódolatunk Dante mint politikai író előtt, hogy magát a művet az előszó helyes magyarázatával adtuk a magyar olvasó kezébe. Dante Monarchiája, ha nem is megjelenése után azonnal, de később, nagy kavarodást idézett elő a középkori publicisticában. A szélső gibellinek egészen alaptalanul sietnek az ő táboruk számára lefoglalni a munka irányát. Mire feltámadnak a szélső gyelvek és mint rettenetesen vallástalan munkát veszik azt üldözőbe. Pagetto bíboros lesújtó ítéletet mond erről a munkáról. Ezt az ítéletet irányzatosan terjesztik, valószínűleg ezért került indexre is. Két indexen is szerepel. A velencei (1554) és a római indexen (XIV. Benedek Pápa római indexe 1758-ban). Most pedig, midőn az egész művelt emberiség és arómai katholikus egyház a hatszázas születési évforduló alkalmából ünnepli Dantet, XV. Benedek pápa encyklikát bocsát ki. Ebben a jelentőségteljes iratban kiemeli ugyan, hogy Dante „saját korának pápáit nagyon keményen és méltatlanul támadta“, de hozzáteszi, „ez azért történhetett, mert Dante azt gondolta, hogy azok azzal a párttal tartottak, mely őt otthonából és hazájából száműzte“. Meg kell bocsátani — folytatja a pápai encyklika — a „sors annyi hullámverésétől hányatott férfinak, ha sebzett lelkével olyasmit is tett ki száján, ami a kellő mértéket meghaladni látszik annál is inkább, mert hiszen haragjának feltüzeléséhez, mint történni szokott, kétségkívül hozzájárultak az embereknek ellenfeleikről mindent félremagyarázó hivei is.“ Kiemeli még az encyklika, hogy „akármit korholt vagy feddett méltatlankodásában akár igazságosan, akár igazságtalanul , az egyházi személyeken az egyház iránt tartozó tiszteleten és a legfőbb kulcsok iránti engedelmességen sohasem akart csorbát ejteni“. Nagy történelmi elégtétel ez a pápai encyklika a félremagyarázásokért, a szenvedett üldözésekért. Egyébiránt a történelmi igazság kedvéért ki kell emelnünk, hogy a római pápák, a vagy költő iránt, dacára az indexre tételnek, sokszor fejezték ki nagyrabecsülésüket. Köztudomású, hogy Rafael a „Disputa del Sacramento“ és a „Parnassus“ frescoján II. Gyula pápa megrendelésére festette Dante két arcképét. A középkornak az „imperium“ és „sacerdotium“ eszmekörétől betöltött levegőjében a pártokra szakadt izgalom hírében a „Monarchia“ egyes kitételei fölébresztették a szenvedélyeket. De ha azzal a tiszta látással vizsgálták volna e munkának tartalmát, igazi célját, aminővel Dante foglalkozott az „imperium et sacerdotium“ világtörténeti kérdésével, akkor felismerhették volna, hogy az állam és egyház hatáskörének szétválasztása az állam és egyház két külön hivatása nem kevesebbet jelent, mint az állam és egyház szabadságát. Szabaddá válik az állam, de megmenti az egyházat is attól, hogy ez a világi hivatalom hatáskörébe avatkozva, az „imperium“ önkénykedő uralma alá kerüljön. Hiába igyekeznek sokan Dantenek ebben a művében már az új kor termékét felfedezni, ha talán éreztette is már a rennaissance hajnalhasadását, de egészben és lényegében kétségen kívül Dante „Monarchiája“ a középkor terméke. A középkori gondolatkörbe és érzésvilágba ereszti gyökerét. Az ő mentalitásának uralkodó gondolata az, hogy az emberiség vezetésére két