Társalkodó, 1837. január-december (6. évfolyam, 1-104. szám)

1837-04-22 / 32. szám

lehet? — kérdezem —, én szörnyű bágyadt vagyok« _„„Uram, ez igen természetes; az óra már közelget,,,, — „Micsoda óra?“ kérdezem. — „„Hát nem képes Ön azt megfejteni? A’ végzet Önnek hatvan évet határozott. Ön harminczat már leélt, midőn Önnek engedelmeskedni kezdek“ — „ Jago! — szólok irtózva —komolyan beszélsz most énvelem?“ — „ „Úgy van, uram — válaszolt Jago — Ön a’ dicsőség’ öt évében élte’ huszonöt évét tékozlá el. Ön ezen éveket nekem adá, azok enyimek, ’s azon napok, mellyektől magát Ön megfosztó, most az én életemet fogják hosszabbítani““— „Hogyan mondám — ez a szolgálatidnak dija ?“ —„„Mások nekem még drágábban fizettek, p. o. Fabert marsal, ki szinte védenczem volt““ — „Hallgass, hallgass! nem igaz; ez lehetetlen!“ — „„Szép haladás; azonban intem, tartsa Ön készen magát; fél óra múlva életkereke lefutott.““ — „Te megcsalsz engem.“ — „„Koránsem, hisz számoljon Ön maga; harminczöt évig Ön valóságosan élt, huszonöt évet pedig elvesztett, ez mindössze hatvan év; van ennél pontosabb számolás?““ — ’S itt távozni akart; — engem minden erőm elhagyott; alig valók képes szólani többé. — „Jago, Jago! — mondám rebegve — adj nekem legalább csak néhány órát még.“ — „„Nem lehet, hisz azt saját életemből kellene lehúznom; én pedig az élet’ becsét jobban ismerem, mint Ön. A’ világ bármi kincse sem képes csak két órát is megfizetni.““ — „No ’s — tehát mondám erőködve — vedd vissza azon javakat, mellyekért olly sokat áldoztam; csak négy órát engedj meg, ’s én visszaadom neked pénzem’ gazdagságom’,vissza mindent,mit korábban olly igen óhajtok“ — „„Legyen-meg — válaszolt Jago — Ön mindig kegyes jó úr volt; nem akarok igen szigorú lenni; legyen-meg.““ —„Én érzém erőmet újulni, a’ halálos lankadtság elenyészett tagaimból, a’ vér ereimben ifjatlan szőkéit, ’s most érezvén legelőször az élet’ igaz becsét, felkiálték: „Négy óra! — Jargo, ez igen kevés; még toldd meg négygyel, ’s lemondok írói halhatatlanságomról, száradjanak el a’literatura’ mezején szerzett koszorúim,’s minden munkám, mellyek engem a’ világ előtt olly magas becsfokra emeltek , váljék semmivé.“ —„„Négy órát adni ezért — viszontá megvetőleg a* neger — ez sok , de hagyján! Önnek ezen utolsó kérelmét sem tagadom* meg.““ — „Jago! Jago! — kiélték újra fel — még egy kérést a’ legesleg utolsót, ah ne tagadd meg! ajándékozd nekem az egész napot, ’s hadi tetteim , győzelmiül ’s minden legyen az emberek’ emlékezetéből kitörlesztve! — Jago, add nekem az egész napot!“ — „„Te jóságommal visszaélsz — felelt Jago — ’s én magamat megcsalatni hagyom; azonban engedek időt napalkonyatig; de azután ne kívánj semmit többé. Tehát ma estve ismét eljövök. “‘ — „ Ő eltávozott — szól a kétségbeesés’ hangján az ismeretlen s a mai napreám nézve utolsó !“ — Azután a’ nyílt üvegajtóhoz lépett „Ah!— kiálta fel — éne’ szép eget, e’ zöld pázsitot nem látom többé! engem a’ virágzó tavasz langy szellőji nem csókolnak többé. — Én esztelen! e’javakat, mellyeket isten mindnyájunknak ad,’s mellyek iránt én olly érzéketlen valék,’s mellyeknek boldogító fenségét csak most kezdem ismerni, — e’ javakat még huszonöt évig élvezhettem volna; s iméletem’ napjait eltékozlám, feládoztam magam’ egy hiú agycsudának, fel gyümölcslétén dicsőségnek, melly engem boldoggá nem teve, ’s melly még előttem halt el. Ah, mit adnék most érette — folytató az ismeretlen, ’s újával a’ parasztokra mutatott, kik a’ parkon keresztül vígan dalolva ’s fütyörészve munkájukra ballagtak — mit adnék oda mindent, ha munkájukban, ha nyomoruságjokban osztozhatnánk de e’ földön nincs többé mit adnom, nincs többé mit reménylenem, — rám nézve minden holt— még a’szerencsétlenség is!“ E’ pillanatban a’ napnak egy sugára az ismeretlen’ arezára lövell, ’s megvilágitá annak halovány, zavaros vonalait; ő mintegy elmebódultan ragadámeg karomat’s igy szólott hozzám: “Nézze csak Ön e’ felséges szép napot, mind ezt el kell hagynom most. — Ő vajha még holnap vigadhatnék életadó fényén!, — de reám nézve többé nincs holnap!“ __ Ezt mondván, a’ parkba rohant, ’s mielőtt visszatartóztathatám, egy folyosón eltűnt. — Megvallom, nem volt erőm, követni őt; — a’ pamlagra hanyatlom vissza, megkábitva ’s lesújtva az által, a’ mit láttam ’s hallottam. Fölemelkedőm, ’s a’ teremben körüljárok, hogy meggyőződjem, valljon álom e mind ez, vagy valóság. Ugyanezen pillanatban megnyílt az ajtó, ’s egy udvar-szolga imígy szólt hozzám: „Itt jö C* herczeg,az én kegyelmes uram.“ Egy körül belül hatvan éves, szilárd arczvonalmú férfi lépett most a’ terembe , kezét nyujtá felém, ’s nyájasan mondá: „Isten hozta Önt! Úgy e sokáig várakoztatám ? Nem valék holnépen most jövök a’ városból, hol egyik testvéröcsémnek, C* grófnak, állapotja iránt az orvossal tanácskoztam.“ — „Talán veszélyben forog élete? kérdezem. — „Áldassék isten, veszélyben ugyan nem forog — felelt a’ herczegi, de ifjúságában a’ dicsőség’, hírnév’ ’s becsület’ eszméi képzeterejét túlfesziték, ’s egy igen súlyos betegség, mellyből csak minap gyógyult fel ’s mellyel magára nézve halálosnak vélt, elméjét némileg megzavarta, ’s most folyvást azt hiszi, hogy már csak egy napig fog élni. Ez nála fixa idea.“ — ’S ezzel a’ csudálatos rejtvény rejtve volt előttem! „Most ifjú ember — szólt a’ hg — meglássuk, mennyiben mozdíthatjuk elő Ön szerencséjét. E’ In nap’ végén Versaillesba megyünk. Be fogom Önt az udvarnál mutatni.“ — „Megismerem jóságát, Herczeg! ’s köszönöm.“ — „Hogyhogy? ’s Ön talán lemondott volna az udvarról is annak kegyeiről?“__ „Úgy van, Uram.“ — „De Ön az én közbejárulásom által gyors előlépéseket teend, úgyhogy egy kevés állhatossággal ’s béketűréssel tíz év alatt —. “ __ „Tiz eltékozlott év!“ — „No ’s válaszolt a’ herczeg álmélkodva — tehát drágán fizetik-e ezzel a’ dicsőséget, becsületet ’s gazdagságot? — Jőjön, ifjú ember, mi elmegyünk Versaillesba.“ — „Nem, Herczeg! — viszonzám — én Bretagneba térek vissza, ’s Önt újólag kérem, fogadja el tőlem ’s családomtól’ nemes szándékáért a’ köszönetét“ — „Ez nagy balgaság!“ mondá a’ herczeg; én pedig gondolám magamban : „ez nagy okosság.“ Másnap reggel már uton valék, mint hazámba visszatérendő. Szivem röpdösett az őrömtől, midőn szép kastélyomat, midőn vadaskertem vagy terepély fájit újra megpillantám! én húgaimat, anyámat, barátimat szerencsémet viszont megtaláltam, ’s ez töb-