Társalkodó, 1837. január-december (6. évfolyam, 1-104. szám)
1837-04-22 / 32. szám
32. szám Fest, április’ 22. TÁRSALKODÓ. AZ ÉLET’ BECSK (Vége.) Az idegen az ajtót bélévé ’s újólag mellém firt. Étt megindult kebellel ’s reszketve váram szavait, mellyek, valamint arcza, előttem egészen ismeretlen kifejezéssel bírtak. — Homloka a’ balsorstól megjelöltnek látszék. Arcza halovány volt, fekete szemei villámokat löveltek, ’s szenvedések által zavaruk vonalinál néhanéha gúnyos, ijesztő mosolylyá torzultak. ,,A’ mit Önnek mondok most, az meg fogja elméjét zavarni. Ön kétkedni fog ’s nem hiszi, — én néha néha magam is kétkedem még, legalább akarnék kétkedni; de a’ meggyőző bizonyságok itt vannak, ’s mindenben, a’ mi bennünket környékez, — a’ mi egész tételünkben még több titok is van, mellyeknek alá kell magunkat vetni, a’ nélkül hogy halandó értelmünk azokat megfoghassa.“— Itt egy pillanatig hallgatott, mintha gondolatit kívánná rendezni; azután tenyerét végig húzta homlokán ’s imígy szólt: „Én e’ palotában születtem. Volt két idősb írtestvérem, kik a’ nemzetség’ javait ’s becsülettisztségeit örökségül valának nyerendők; magam csupán egy abbé-palástra tarthatok számot, ’s még is fellengző becsület-eszmék ’s hírnév-gondolatok forrongtak fejemben ’s szivemet hangos dobogásra készték emberi csekélységem fölött szerencsétlennek érezve magam’ ’s dicsőség után lángolva, folyvást csak módokról ’s eszközökről álmodozom, mellyek által azt elérhetném, ’s e’ gondolat az élet’ minden öröme iránt érzéketlenné ten. A’ jelenlét előttem holt valt, csak a’ jövendőben éltem , ’s e’ jövendő a’ legfeketébb színekben mutatkozik. Már harmincz év folytle életemből, ’s még semmi sem valók. Ugyanakkor a’ fővárosban mindenfelől fiatal lángelmék keletkeztek, kikről még a’ távolabb tartományokban is magasztalva szárnyalt a’hír. —Ah— gondolám sokszor magamban — vajha legalább a’ literatura’ mezején szerezhetnék hírnevet! Hisz’ ez is dicsőség! — Bánatos merengésim’ meghittje egy agg szolga volt, — egy néger, ki már születésem előtt a’ palota’ cselédnépéhez tartozott; e kérdésen kívül legrégibb szolga volt a’ háznál, mert senki sem emlékezik, mikor került ide; az emberek azt mondják, hogy ő ismerte Fabert marsait, ’s hogy halálán is jelen volt.“ — Elbeszélőm e’ pillanatban meglepetésemet látván, megállapodott — ’s okát kérdezte. „Semmi, épen semmit mondám; de mind a’mellett is eszembe jutott a’ fekete ember, kiről mull estve Francziaország’ czimerénél a’fogadós említést tőn. Csúr imígy folytató beszédét: „Egy napon Jago’ jelenlétében (így nevezék a’ négert) annyira vitt a’kétségbeesés , hogy ezt mondám: „Tiz évet adnék hátralevő életemből, ha nevem Francziaország’ legelső iróji közt ragyoghatna.“ — „„Tiz évet? —szólt Jago hidegen — ez sok; itt csekély holmiért igen is drágán fizetnek. Ámde legyen . Önnek életéből tiz évet leszámolok;ne felejtse Ön ígéretét; — az enyimet én megtartó,...“ “ — Nem vagyok képes, Önnek szóval lefesteni álmélkodásomat. Eleinte azt hívém, hogy az öregség megzavarta Jago’ elméjét; mosolygva voníték vállat, ’s néhány nap múlva aztán elhagyám a’ palotát, ’s Párisba utaztam. — Itt csakhamar a’ literatura’ hőseinek, a’ tudósok’s íróknak társaságába jövök. Példájuk felbátorító, ’s egymás után több elmeművet bocsátok közre, mellyeknek kedvező hatásáról fölösleg volna itt sokat szólanom. Egész Paris akará olvasni azokat, valamennyi hírlap magasztalásokkal halmozta el a’ szerzőt; az uj név, mellyet mint író fölvevék, híressé lön; ’s még csak tegnap is, kedves ifjú barátom, csudáit Ön engem.......“ Itt részemről az álmélatnak egy felkiáltása szakasztá félbe a’ beszédet. „Hogyan? — mondám — Ön tehát nem C* herczeg?“ — ,,„Nem““ — válaszolt hidegen. —’S most azt gondolom, hogy valamelly nagy jelességü iró, talán Marmontel, talán Alembert vagy Voltaire áll előttem. — Az ismeretlen férfi sóhajtott, a’ megvetésnek mosolya lebegett ajakin ’s beszédét így folytató A’literatori dicsőség, mellyet arattam, reám nézve csakhamar ingerét veszté, ’s lelkem’ hő szomját már nem oltható. Magasbra törekvém ’s így szólok Jagohoz, ki engem Párisba kisért ’s többé oldalam mellől nem távozott: „ E’ földön nincs valóságos dicsőség, kivévén azt, mellyet fegyver szerez. Mi magában egy iró, vagy költész ? Semmi; de egy nagy hadvezér’ sorsát méltán irigyelhetni; ha én a’ hadipályán hittnevet szerezhetnék, hátralevő életemből másik tiz évet hagynék lerovatni.“ — „„Elfogadom a’ tiz évet — monda Jago — ne felejtse Ön ígéretét.““ Míg az ismeretlen a’ teremben nagy léptekkel körüljárt ’s hőszenvedéllyel beszédét folytató, érzékim megmerevültek; ki lehet valljon ez?— kérdém önmagamtól —talán Coigny? talán Richelieu? talán Szászország’ marsalja? —Az ismeretlen most exaltatiojábol a’teljes elgyengültség’ állapotjába süllyedt; hozzám közeledők ’s mondá elsötétült arczczal:„Jagonak igaza volt; midőn később a’ tábori dicsőséget megírnám, ’s e’ világon az egyetlen reális és positiv jó után törekvém ; midőn életemből öt évet ígértem oda pénzért ’s kincsekért, Jago még egyszer kész volt elfogadni ajánlásomat. Világi értékem ’s gazdagságom legmerészebb kivánatimat is felülmúlók; igen is ifjú barátom, ma reggel még nagy erődalmak’, roppant erdők’, pompás paloták’ birtokában valók, ma reggel még ez mindenyim volt; de amint látom, Ön kétkedik az imént mondottak’ valóságán, Ön mesének tartja azt, mit tőlem Jagorul hallott; azonban csak csak várakozzék Ön kissé, Jago maga el fog jőni, Ön saját élő szemeivel lássa őt meg...“ , . , , Az ismeretlen itt fölemelkedők, a fakorára tekinte, ’s az irtózat’ jeleivel halkan imígy szóla hozzám: „Ezen reggel, mingjárt viradatkor, olly erőtlennek ’s lesujtottnak érzem magam’, hogy alig állhatok lábaimra. Csöngetek komornokomnak. Jago megjelent. — „Hallod-e szolgám ! ugyan mi bajom