Társalkodó, 1847. január-október (16. évfolyam, 1-85. szám), Társalkodó, 1848. január-június (17. évfolyam, 1-25. szám)
1847-01-14 / 4. szám
47. szám Pest január 14kén 1847. Három szer a’ jelen éhség és éhhalál ellen. Kossuth Lajos urnak e’ lapokban is közlött ’s a’ budai és pesti tanácshoz intézett azon javaslata, hogy a’ budapesti szegények tápláltatásukra gabona vásároltassék, és számukra szabott áron kenyér süttessék, alkalmat adott arra, hogy elmondjam azokat, miket a’természettudományokbul meritve e’baj orvoslására a’ királyi magyar természettudományi társulat egyik állat-növény- és életszaki gyűlésében megpenditeltem, mert hisz illő, hogy társulatunk, mit e’ részről tehet, szinte ne maradjon el. — Éhség elleni szereimet annál inkább gondolom, közzé teendőknek, mivel K. L. tanácsának létesithetlenségét, még a’ legkészebb segedelmezés daczára is, abban látom, hogy Budapesten minden maga lisztjébül és kenyeréből élő család, kenyereit a’ péknél süttetvén, a’ szegények számára süttetendő kenyerek által a’ pékek kemenczéiből kiszorittatván, nem tudom aztán az egyes családok hol süttetnék kenyereiket, ’s hát a’ péklegények, kik úgyis zsemlyék és zsemlyeczipók készítésével ’s pecsenyesütéssel úgy is el vannak eléggé foglalva, hol vennének elegendő időt a’ szegények számára szolgáltatandó kenyerek elkészítésére; mert képzelje bár akárki a’budapesti ártéreken elkelt kenyerek mennyi kemenczében süttetnek, ’s hány némber foglalkozik azokkal; valóban a’ pékek magok és kemenczéik ennyi szükségnek semmikép sem felelhetnének meg. — Az általam javaslandó három szer, mint látni fogjuk, szinte sok oldalról sántikál; mivel azonban, ha azok tán a’jelen sürgető, szinte körmünkre égett köz szükségben nem létesithetők is, jövendőre nézve mégis tán néminemű figyelmet érdemelnek, mert ki tudja, nem leszen é a’ jövő esztendő szinte igen mostoha? — azért azokat itt előadni tán nem leszen épen szükségtelen. Éhségelleni szereim elsőbbike a’ kifőzött csontokból készítendő 1 év e n y (I é-nek vagyis- I evesnek szolgálandó enyv) volt. Valóban, ha elgondoljuk csak Buda-Pest közt — hát még az egész országban — mennyi csont vesz el használatlanul évenként, azokat egy rakásra hordván, látásukra elcsudálkoznánk, mellyeknek alkalmas része kiválasztatván, összezuzatván, kifőzetvén ’s megsürittetvén, annyi lövenyt adna, mellyel szegényünk kevés kenyér mellett jó darab időig beérnék.— E’ szert K. L. is ajánlotta. Éhségelleni szereim másodika illette a’ lóhust.*)—A’ló nemkülönben, mint a’ szarvasmarha növényfaló, igen tiszta állat, melly legalább eleinte a’ legszegényebb, mélló ínségre jutott embereknek alkalmas táplátványt nyújthatna ; mert hiszen necessitas — qua magna meretrix — frangit legem — Norvégiában a’ lóhusevést törvény parancsolja. Mindent a’ szokás teszen; ha soha mai hallást nem ettünk, és másokat sem láttunk volna enni, annak előszűri megevése szinte ellenünkre tenne. — A’ jó zsidó soha sertéshúst nem evett, de mivel látja a’ keresztyén ember milly illuminált ábrázattal eszi azt, ha a’ sor rá kerülne, szinte jóízűen megenné, noha a’ lovat akár életmódjára, akár külső alakjára, akár tisztaságára nézve hasonlítsuk öszsze a’ sertéssel, ez amihoz képest csak utálatot gerjeszthetne bennünk. — Az, ki nagy szükségében, mint mondani szokták, a’farkast is megenné, a’lóhúst előbb megeheti, a’sertéshúsnál bizonnyal jobban teste üdvösségére válik, mit látva, vagy legalább hallva, más valamivel jobb módú, ’s lóhusra nem épen szorult ember is jobban megbarátkoznék a’lóhus-evésnek eddigien undorító eszméjével. Harmadik éhségelleni szerem a’ táplálványok mennyiségének korlátozandása volt, melly részről számtalan üdvös példára akadunk. Hufeland magaMakrobiotikájában valami Cornaro nevezetű tanácsnokról azt mondja, hogy ez minden orvost kifárasztó bajának gyógyítására az éhorvoslást vevén elő, naponként 16, falnyi tápláléknál többet nem evett, melly csökkenett táplálékmennyiség által nemcsak bajátul megszabadult, hanem ezen új életrendet mint tökéletes egészségű ember tovább is folytatván csaknem száz éves kort ért. Részemről a’rövid életűség okát egyéb szembeszökő okokon kívül, a’ túlságos mennyiségű és meleg, csaknem forró mérsékletű eledelekben találom,’s úgy vélem, hogy az eledelek mennyiségét és mérsékletét korlátozván, a’most nagyritkaságu 100. esztendős ember sokkal többször fordulna elő, mikép aztán a’ diaetetbe élő úri városi ember ételfogyasztása kevesbedvén, a’megmaradott fölösleg szegényink táplálására fordittathatnék. Ezen éhség ellen ajánlott szereimre prof. Sadler derék collegám, kinek szaki gyűléseink élénkítése természettudományi társulatunkban olly sokat köszönhet, némelly igen alapos észrevételeket ten; nevezetesen a’csontokra nézve azt mondá, hogy azoknak mind főzés által kiválasztott élelműves alkatrészei — ti. az enyv--mind pedig az égetés által nyert élet— műtlenek is — a’ csontszén (spodium) különféle iparczikkeket használtatnak; sőt melly csontok e’hasznokra nem fordíttatnak is, bárhová jussanak, termékenyítő hatásaikat a’ földben mindenütt kifejlesztik. — Mik valóban igazak! — Ámde az éhség az emberi szükségek legnagyobbika lévén, a’ csontok kisebb ’s halaszthatóbb szükségekre való fordíttatásának a’ legnagyobb iég idejében el kellene hallgatni. — Mi pedig a’ földnek általuki termékenyítését illeti, ez a’ csontnak lévennyé fordíttatása esetére sem maradna ki, sőt inkább nyerne az által, hogy egy oldalrul a’csontok öszszetöretvén, a’porrá vált életműtlen részek a’sükeres földet fölernyesztvén közvetve, más oldalról pedig azok táplálékra fordított életműves részei az embertesten átesvén mint kiválasztott részek (excreta) a’földet kövéritvén közvetlenül segítenék elő a’vegetatiót. A’ lúhusevésre nézve prof. Sadler azon igen alapos észrevételt tette, hogy itt mi Buda-Pesten, vagy egész országunkban is a’párizsiakhoz képest egészen más helyzetben vagyunk. Mi t. i. az idővel gazdálkodni nem tudván, furmányosaink legfelebb is azt kérdik: „Vájjon bírja a lovam a terűt?“ de az: „mikor érek ide vagy oda terhemmel ?- nálok soha kérdés alá nem esik; holott a’párizsi furmányos legelőször is azt számítja ki: mennyi idő alatt végzi munkájáig a’ város egyik végiről mennyi idő alatt jut el a’ másikig? honnét számításából az tűnvén ki, hogy lova a’ kívánt idő alatt a’ kérdésben forgó tértbe nem futhatja, azonnal a’ nálunk még igen igen használható lónak eladásárúl gondolkozik, melly más czélra el nem adathatván mit táplálékul szolgálandó állat adatik el; azon jó korbeli ló tehát, melly többé huzó szaladó állatul nem használtathalik, még jó húsban és egészségben lévén, az embernek is bizonnyal alkalmas táplálékot adhat. — De hát nálunk hogy állanak ezen dolgok? Még a’ legbélczegebb ló is hova tovább mostohább kezek közé jutván annyira elnyomorodik, megöregszik, hogy többnyire teherhuzás közben az utczán rogyik öszve ’s adja ki szegény pára nyomorultabb páráját; ’s kérdem most: vájjon ki enné meg az illy utolsó ínségre jutott ló húsát . — Prof. Sadler úr azt mondja, hogy ő Párizsban a’ lóhust igen jónak találta, az itteni lóhustól isten őrizz minket. — De lássuk e’tárgyat még más szempontbal is! Némellyek azt mondják, hogy a’lóhus, ha táplálékul nem szolgál is az embernek, megteszi termékenyítő hatását a’ földben, és hogy haszonvéllenül a’ természetben semmi sem veszel; mi valóban igaz, csakhogy az állítást distingválnunk kell, hogy a’ természetre nézve nem vesz el, concedimus; de hogy az emberre nézve el nem vesz, negamus. Az embernek e’ tetkintetből ollyannak kellene lenni, mint azon fukar gazdának, ki ernyedni induló köpönyegéből először miniszterzsákot, ebből kaputot, a’ kapuiból kakadúg ebből bonzsurt, a’ bonzsurból kurtkát, ebből mellényt, a’ mellényből végre gyermekei számára lapdát készíttetett; ne legyünk tehát *) Ezt többek közt a pozsonyi német hírlap is ajánlotta, szerk