Piarista gimnázium, Tata, 1904
a maga számára iparkodik lefoglalni és értékesíteni, mégpedig nem siker nélkül. Míg ugyanis Nietzsche Frigyes és Langbehn, a kérdés felvetői, az egészet nagyon is individualisztikusan és arisztokratikusan kezelték, a demokratikus szellem a művészeteket nem kiváltságosak számára való kincsnek, hanem népművészetnek fogja fel, úgy hogy a népnek valamint a kultúra többi javaihoz, úgy a művészetekhez is, mint a nemzet egyik legértékesebb közkincséhez joga van. Természetesen ezen állásfoglalással, irányelvvel a kérdés megoldva nincsen. Az esztétikai élvezetre előbb nevelni kell a népet, az ifjúságot. Hogy mi lehet e tekintetben ez iskola feladata, hogyan s mily mértékben nyissunk oda utat a művészeti nevelésnek, a tanügyben vezető államok is csak a kísérletezés kezdetén vannak. Üdvös újítások reménye s minden tanférfiúnak élénk érdeklődése kíséri azokat. A neveléstan, mint tudomány is, az új irány szárnyán alig sejtett magaslatra és jelentőségre vergődött, de egyszersmind nagy, kölcsönös kötelezettségbe került a társadalommal szemben. Ez magas igényekkel, fokozott várakozással tekint a nevelés, az iskola munkája elé, az viszont tetemes anyagi és szellemi támogatást vár a társadalomtól. Tisztán tudományos szempontból a neveléstan az elmélet terén is a modern szellemi iránynak megfelelő új alapokat keres. A jövő feladata lesz a még különböző irányok körül az egészségeset kiválasztani, tény azonban, hogy a szociális pedagógia ma már nem ábrándkép többé s számos kiváló képviselője van. Egy másik jelenségre is rámutathatunk, mint olyanra, mely oktatásügyünkben fontos változást, mondhatjuk, javulást eszközölt már a közelmúltban s biztat vele a jövőben is. Ez a jelenség összefügg nevelési eszményünk változásával. Tudvalévő dolog, hogy az első görög, sőt római iskolák is a teljesen szabad magába mélyedésnek, az önképzésnek, a testgyakorlatoknak örömmel keresett csarnokai voltak. Csak a későbbi korban nőtték ki magukat azzá, amit ma is értünk alatta: az elméleti tudásnak, kultúrának közvetítőivé, a fogalomképzésnek műhelyeivé. A középkor ezt a jelleget nagyon is száraz modorban mindvégig megőrizte; nyelvi és fogalmi analizálás volt az iskola jellemző munkája. Csak a XVIII. század utolsó tizedeitől kezdve zavarják ezt az egyoldalú munkát egyes újabb intézkedések. Előbb a nemzeti irodalmak fellendülésével a hazai irodalom és történelem, később a tudományok felvirágozásával főleg a természettudományi ágak, a reáliák kértek és találtak helyet az iskolák tanítási tervében. Mindinkább elvesztette egyeduralmát a puszta nyelvi-stilisztikai oktatás s lassan kint kialakult az az univerzális jelleg, mely ma is oktatásunk vezéreszméje Világos, hogy az oktatás anyaga ilyen formán legalább is megkétszereződött, rohamosan váratlanul nagy tömegben zúdult az iskolára, főleg annak gerincére a középiskolára. Hozzájárultak a kor szelleme is, mely az észt istenítette s egyedül a tudást becsülte ; a megnehezedett életfeltételek, a veszedelmes konkurrencia az életpályákon, melyek bizonyos utilitarisztikus légkört hoztak iskoláinkba. Az iskola emberei részint a korszellem, részint a tanítási terv befolyása alatt mindig több és több tudást kívántak tanítványaiktól. Megfeledkeztek arról, amit Plutarchos oly igazán mondott, hogy az emberi lélek nem edény, melyet meg kell tölteni, hanem tűzhely, melynél lángot kell gyújtani. A sokoldalú tudást tekintették öncélnak ahelyett, hogy azt minden iskola igazi rendeltetéséhez képest az ifjú lélek kiművelésére, nemesítésére használták volna. így született meg az értelminek, az intellektualizmusnak túltengése iskoláinkban s vele az ifjak idejének és elméjének túlságos igénybevé