Piarista gimnázium, Tata, 1913
A tatai diákság önművelődési törekvései. Most, midőn a középiskolai oktatás reformját sürgetik, midőn úton, útfélen új ideákkal, új propositiokkal találkozunk, midőn a humanisztikus iskolának oly sok ellenfele akad csak azért is, mert szerintük ez nem adja meg az életben szükséges biztos alapot, — nem lesz talán érdek nélkül való, ha visszatekintünk az igazi klasszikus iskolára, figyelemmel kisérjük, hogy a humánus tárgyak mellett, — miket kötelességszerüen kellett tanulmányoznia, — mily téren fejtett ki nagyobbfokú tevékenységet az ifjúság, mi felé vonzotta a lélek mélyén megnyilvánuló szeretet. Talán furcsának tűnik fel az ifjúság körében megnyilatkozó önművelődési törekvésekről beszélni. A legtöbb esetben — igen természetes — ily törekvések nem magából az ifjúságból indulnak ki. Az ifjú önállóban s miként a gyenge csemetének karóra van szüksége, hasonlóképen nem nélkülözheti a diákember a gondos, mindenre tekintő szív- és lélekpedagógust, ki minden szépet és jót — szolgáljon az bár a szellem fejlesztésére, az érzékek finomítására, vagy nemes szórakozásra — meghonosít és állandósít. De ha a törekvések nem is indulnak ki magából az ifjúságból, a törekvés megvalósításában, testet öltésében mégis neki van a legnagyobb része. Hogy egyes stúdiumot — mondjuk évtizedeken keresztül — kultiválni lehessen, mindenekelőtt szükséges, hogy az ifjúság kedvvel, lélekkel űzze azt. Ideig óráig ráoktrojálni valamit az ifjúságra nem a legnehezebb feladatok közé tartozik, de valamely tárgyat megkedveltetni.