Katolikus főgimnázium, Temesvár, 1880
Észleletek a nevelés-oktatás terén.1) korszakot nem egyet mutat a történet; minden nagyobb átalakulás, az emberi nem fejlődése menetében megélt, egy-egy ily vajúdó, küzdelmes részletet tüntet fel. ill. Vita alá nem eshetik, hogy napjainkat hason módon a vajúdás, az Ydi átalakulás stádiumában létezettnek fogja szemlélni és kutatni — a talán ma már biztos megállapodásra jutott későbbi kor történésze. Gyűjtsük a porszemeket — az anyagot részleteiben, amelyből elfogulatlanul összeállíthassa a kor képét. Akik annak kellő közepében állunk, talán nem látunk oly tisztán; nincs meg a kellő perspectíva. De tanúságunk — szavaink, tetteink, érzéseink megörökítői; a közvetlen hatásnak méltatásra nagyon is érdemes, szükséges, figyelembe veendő nyilatkozatai. A „renaissance“ korát már épületének alapfalazatába illesztette a történet — a tudományoknak, mint a művészeteknek terén egyaránt. Előnyt kell tulajdonítani a kornak, melyet e jelzet alatt ismerünk, a mennyiben újításait a meglevőkön kisérte, az alapot megtartá, tehát újat nem alkotott, csak új irányt szentesített, — vagy a meglevő alapot — a sziklát el nem vethette. De az áll, hogy az új útra terelés érdeme — az övé. Hogy miként fog osztályoztatni jelen korunk? a jelen stádiumban megállapítani nem lehet — nemcsak mert még befejezetlen az épület, hanem mert még csak — ront-bont! Igen, ront-bont, mert amit áthagyományozva nyert örökségül, nem tetszik, nem felel meg ízlésének. Tehát uj alap — uj épület! azaz : tabula rasa! De nem — már bölcs Salamon mondotta s az ő idejétől fogva eltelt 2—3 évezred meg nem cáfolta, hogy „nincs semmi uj a nap alatt.“ Van kapocs, de nem illesztjük a gyűlölt, a megvetett közelebb múlt erős épületének falain levő szilárd kamukba; megkísértünk merész „salto mortale“t az akrobata módjára , s oly korba nyúlunk, mely távolsága miatt ködös, ha úgy tetszik, nymbus- szerű homályba van burkolva. Nem riaszt vissza a veszély, hogy téves fogást tehetnénk, sőt a homályban semmit markolhatnánk! A kor már megnőtt, érett, nagykorú, saját lábain jár — nincs járszalagra szüksége. Ily öntudatos pezsgő ifjú bátorságot, athletai erőt korlátolni — józan tanácscsal más irányba terelni nem lehet, — ő megmérkőzik. Kövessük tehát vakmerő küzdelmében — legyőzve az alapos aggodalmat, melyet a vészes jelenség kelt, hogy csak folyton ront, a létezőt megsemmisíti, az ') Különösen szülőknek ajánlva figyelmükbe. 1*