A Természet, 1920 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1920-08-01 / 15-16. szám
Azután ott van a tropikus és subtropikus vidékek benszülötteinek másik természetes előnye: a színesbőrűség. Az epidermis nagy pigment tartalma, az igaz, hogy erősebben fölszívja a hősugarakat, de viszont sokkal erősebben is sugározza vissza. A trópusok alatt sokkal, de sokkalta erősebb a kék és az ibolyántúli fénysugaraknak a hatása. Ezek ellen az epidermispigment valóságos óvószer, míg a fehérbőrűek a legnagyobb fokban megérzik a hiányát. Azoknak a legnagyobb része, akik mitőlünk kivándorolni akarnak, szellemi munkások. A keresett új hazában vagy folytatni akarják a szellemi munkát vagy pedig át akarnak térni a fizikai munkára. Ennek a dolognak is sok megvitatható, megvilágítható oldala volna, de ismét csakis az éghajlati viszonyoknál maradunk. Lássuk hát először a szellemi munkát. Mindenki, aki utazott, azaz inkább bizonyos ideig tartózkodott tropikus vagy subtropikus vidékeken, igazat ad nekem, hogy ott a magunkfajta ember elveszti a szellemi rugékonyságát. A szellemi munka valami sajátságos ingerlékenységet vált ki az emberből. Kezdődik a dolog a bágyadtságon, folytatódik az álmatlanságon, aztán jön egy bizonyos ingerültségi állapot, amikor az ember úgy érzi, mintha vésővel kapargatnák az agyvelejét és minden idegét külön feszítenék ki. A legkisebb hatásra elemi erővel tör ki az emberből az ellenhatás. Képes volna egy hangos szóért nekimenni az embertársának. A kissé idegesebb ember, képes, mint az őrült ölni, gyilkolni. Talán emlékeznek még rá olvasóink, hogy milyen borzalmas dolgokat míveltek, különben igen derék, tisztességes úriemberek, magasrangú tisztek az afrikai német gyarmatokon. Nem erkölcsi eltévelyedések ezek, de a klímának rettenetes hatása, a Troppenkoller. Az angol közvéleményt is hónapokon át tartotta izgalomban annak a vizsgálatnak az eredménye, amelyet a kautsuk fatelepeken lefolytattak. Kitűnt, hogy az ottani hivatalnokok a Nérót és Caligulát megszégyenítő dolgokat vittek végbe a benszülöttek ellen. Leírhatatlan dolgok történtek ott. Az igazi, a legmélyebb ok: az éghajlatnak gyilkos hatása a szellemi munkásokra. Misszionáriusok, utazók, stb. jelentéseiből tudjuk, hogy még a benszülöttek is tönkremennek, ha európai értelemben vett magasabb műveltséget szerezve szellemi munkások lesznek a saját szülőföldükön. Az egyházak azért kénytelenek fehérbőrű papokat kiküldeni a tropikus és subtropikus vidékekre, mert a benszülöttekből nem lehet vagy, csak elenyészően ritka esetben munkást nevelni az Úrszöllője számára. A fehérbőrűek csak úgy tudnak menekülni az éghajlat végzetes hatásai alól, hogy minden kéthárom évben visszatérnek a mérsékelt égöv alá vagy ha akad arrafelé magasabban fekvő vidék, üdülésre minél gyakrabban odahúzódnak. Ugyanis körülbelül 1500 m. magasságtól kezdve a forró éghajlat gyilkos hatása erősen letompul, talán épen az éjszakai levegő lehűlés folytán. Az olyan fehérbőrű, aki sem haza nem térhet, sem a magaslati helyeket föl nem keresheti, elpusztul. Különösen ha hozzányúl az idegcsillapítónak ígérkező méreghez, az alkoholhoz. A modern igéretföldje, Délamerika, meg Ausztrália belseje ezrivel mutatja a teljesen elállatiasodott fehéreknek példáit és ha az ember érdeklődik a múltjuk után, majdnem kizárólag azt a választ kapja, hogy szellemi munkások, hivatalnokok, kereskedelmi alkalmazottak stb. voltak. Ehhez járul még a szexuális kérdés, a színesbőrűeknek izgató hatása a lerongyolódott idegzetű fehérekre és viszont. Nem jó arra gondolni sem, amit az ember ezen a téren látott vagy amit erről hallott! CONSUMATUM EST!. . . 1920. június 4-én. Bevégeztetek! . . . Meghasadt a kárpit. Kialudt a nap, hold és csillagok. Beborult, sötét lett most már végleg . . . Nem ismersz többé a magyarra !. . . — Nem látod többé, hogy honnét ered A Tisza, hogy hol folyik be a Dunába. Hol a Száva, Dráva, Maros, Szamos. Hol kél a nap, hol bú homályba . . . Nem tudod már, hogy hol a Tátra, Mátra, Már a Mátrát is alig, alig látod, Csend lett, dermedt csend, elhallgatott minden, És borítja egész világod . . . Vége mindennek, vége, vége, vége, Eloszlott szívetek ravasz, terjesztett, naiv reménye!. . . Magyar, magyar, most már belátod, Hogy így van, így lesz, nem áltatod végre A lelkedet, lázongó véred, A bűnödet, — hogy nemn ez lesz a vége . . . Belátod már, hogy ennek így kell lenni,semmi! . . . Nem mondod most már, hogy: ejd, abból úgy se lesz S míg megreped a föld s belőle kénköves lángok szállnak. Meghasad az ég, villámok cikáznak, Megroppannak a százados tölgyek, Áradnak a folyók, sírnak a völgyek S a lelkek sikongva, sóhajtva, szállva Kavarognak egy szűk tömlöcbe zárva, Magyar! ráismersz végre most magadra!? . . . Attila, Árpád, hét Vezérnek népe, Hol van Csaba, hol az ősi Turul, A híres ősök büszke szerzeménye, Hol van a borzalmas, óriás Hadúr, Bocskay, Bethlen, Rákóczi, Kossuth ! ? . . .