A Természet, 1920 (16. évfolyam, 1-24. szám)

1920-08-01 / 15-16. szám

Azután ott van a tropikus és subtropikus vidékek benszülötteinek másik természetes előnye: a színes­­bőrűség. Az epidermis nagy pigment tartalma, az igaz, hogy erősebben fölszívja a hősugarakat, de viszont sokkal erősebben is sugározza vissza. A trópusok alatt sokkal, de sokkalta erősebb a kék és az ibolyán­túli fénysugaraknak a hatása. Ezek ellen az epidermis­­pigment valóságos óvószer, míg a fehérbőrűek a leg­nagyobb fokban megérzik a hiányát. Azoknak a legnagyobb része, akik mitőlünk ki­vándorolni akarnak, szellemi munkások. A keresett új hazában vagy folytatni akarják a szellemi munkát vagy pedig át akarnak térni a fizikai munkára. Ennek a dolognak is sok megvitatható, megvilágítható oldala volna, de ismét csakis az éghajlati viszonyoknál maradunk. Lássuk hát először a szellemi munkát. Mindenki, aki utazott, azaz inkább bizonyos ideig tartózkodott tropikus vagy subtropikus vidékeken, igazat ad nekem, hogy ott a magunkfajta ember elveszti a szellemi rugékonyságát. A szellemi munka valami sajátságos ingerlékenységet vált ki az emberből. Kezdődik a dolog a bágyadtságon, folytatódik az álmatlanságon, aztán jön egy bizonyos ingerültségi állapot, amikor az ember úgy érzi, mintha vésővel kapargatnák az agyvelejét és minden idegét külön feszítenék ki. A legkisebb hatásra elemi erővel tör ki az emberből az ellenhatás. Képes volna egy hangos szóért neki­menni az embertársának. A kissé idegesebb ember, képes, mint az őrült ölni, gyilkolni. Talán emlékeznek még rá olvasóink, hogy milyen borzalmas dolgokat míveltek, különben igen derék, tisztességes úri­emberek, magasrangú tisztek az afrikai német gyarmatokon. Nem erkölcsi eltévelyedések ezek, de a klímának rettenetes hatása, a Troppenkoller. Az angol közvéleményt is hónapokon át tartotta izgalomban annak a vizsgálatnak az eredménye, amelyet a kautsuk fatelepeken lefolytattak. Kitűnt, hogy az ottani hivatalnokok a Nérót és Caligulát megszégyenítő dolgokat vittek végbe a benszülöttek ellen. Leírhatatlan dolgok történtek ott. Az igazi, a legmélyebb ok: az éghajlatnak gyilkos hatása a szellemi munkásokra. Misszionáriusok, utazók, stb. jelentéseiből tudjuk, hogy még a benszülöttek is tönkremennek, ha európai értelemben vett magasabb műveltséget szerezve szel­lemi munkások lesznek a saját szülőföldükön. Az egyházak azért kénytelenek fehérbőrű papokat ki­küldeni a tropikus és subtropikus vidékekre, mert a benszülöttekből nem lehet vagy, csak elenyészően ritka esetben munkást nevelni az Úrszöllője számára. A fehérbőrűek csak úgy tudnak menekülni az éghajlat végzetes hatásai alól, hogy minden két­­három évben visszatérnek a mérsékelt égöv alá vagy ha akad arrafelé magasabban fekvő vidék, üdülésre minél gyakrabban odahúzódnak. Ugyanis körülbelül 1500 m. magasságtól kezdve a forró éghajlat gyilkos hatása erősen letompul, talán épen az éjszakai levegő lehűlés folytán. Az olyan fehérbőrű, aki sem haza nem térhet, sem a magaslati helyeket föl nem keresheti, elpusztul. Különösen ha hozzá­nyúl az idegcsillapítónak ígér­kező méreghez, az alkoholhoz. A modern igéret­­földje, Délamerika, meg Ausztrália belseje ezrivel mutatja a teljesen elállatiasodott fehéreknek példáit és ha az ember érdeklődik a múltjuk után, majdnem kizárólag azt a választ kapja, hogy szellemi mun­kások, hivatalnokok, kereskedelmi alkalmazottak stb. voltak. Ehhez járul még a szexuális kérdés, a színes­­bőrűeknek izgató hatása a lerongyolódott idegzetű fehérekre és viszont. Nem jó arra gondolni sem, amit az ember ezen a téren látott vagy amit erről hallott! CONSUMATUM EST!. . . 1920. június 4-én. Bevégeztetek­! . . . Meghasadt a kárpit. Kialudt a nap, hold és csillagok. Beborult, sötét lett most már végleg . . . Nem ismersz többé a magyarra !. . . — Nem látod többé, hogy honnét ered A Tisza, hogy hol folyik be a Dunába. Hol a Száva, Dráva, Maros, Szamos. Hol kél a nap, hol bú homályba . . . Nem tudod már, hogy hol a Tátra, Mátra, Már a Mátrát is alig, alig látod, Csend lett, dermedt csend, elhallgatott minden, És borítja egész világod . . . Vége mindennek, vége, vége, vége, Eloszlott szívetek ravasz, terjesztett, naiv reménye!. . . Magyar, magyar, most már belátod, Hogy így van, így lesz, nem áltatod végre A lelkedet, lázongó véred, A bűnödet, — hogy nemn ez lesz a vége . . . Belátod már, hogy ennek így kell lenni,­­semmi! . . . Nem mondod most már, hogy: ejd, abból úgy se lesz S míg megreped a föld s belőle kénköves lángok szállnak. Meghasad az ég, villámok cikáznak, Megroppannak a százados tölgyek, Áradnak a folyók, sírnak a völgyek S a lelkek sikongva, sóhajtva, szállva Kavarognak egy szűk tömlöcbe zárva, Magyar! ráismersz végre most magadra!? . . . Attila, Árpád, hét Vezérnek népe, Hol van Csaba, hol az ősi Turul, A híres ősök büszke szerzeménye, Hol van a borzalmas, óriás Hadúr, Bocskay, Bethlen, Rákóczi, Kossuth ! ? . . .

Next