A Természet, 1990 (41. évfolyam, 1-8. szám)
1990-01-15 / 1. szám
PR. STERBETZ ISTVÁN A Hortobágy ugató libája Késő ősszel, tél kezdetén szántják a magyar ég országútját a vadlibák hosszú V betűi, és a messze ismeretlenből érkező, titokzatos vándorok megdobogtatják ilyenkor a vadász szívét. Állatföldrajzi helyzetének következtében hazánk az északi ludaknak egyik legjelentősebb európai gyülekezőhelye. Ez az adottság különösen az ötvenes éveket megelőző időszakra volt jellemző, amikor még több százezres tömegeket lehetett itt számbavenni. A lúdbőség elsősorban Hortobágyon teremtett páratlanul álló vadászati lehetőségeket. Olyan híre volt itt egykor a lesgödrös libasportnak, hogy az indiai maharadzsák világraszóló sand grouse (Pterocles sp.) vadászataihoz mért elismertség rangsorolta az ottani húzásokat. A hajdani libarajongók szektát képeztek a zöldkalaposok társadalmában, és kit a rekord,terítékek vágya, kit meg az a sajátos pusztavarázs csábított, ha úgy őszidőben egy-két hétre kiköltözött a Hortobágy valamelyik elárvult pásztorszállására. De olyanok is akadtak szép számmal, akik a nálunk előforduló 11-féle vadlúdfaj ritkábbjainak zsákmányolásától reméltek beteljesedő vadászörömet. Legnépszerűbb volt közöttük a legszínpompásabbik, Az a történelmi múltját, meg a jelenét is máig megfejtetlen kérdésekkel ködösítő vörösnyakú vadliba (Branta ruficollis). A faj elterjedése igen behatárolt, mert Közép-Szibériának sarkvidéki zónájában mindössze csak a Yamal, a Gydan meg a Taimyr-félszigetekre szorítkozik a költőhazárja. Klasszikus téli szállását a Kaspi-tengert övező síkságokról ismerték, ahol az állomány zöme keskeny vonulási úton a Kyryl Agatsch természetvédelmi területet özönlötte el. Szántóföldekkel váltakozó vadvizes pusztákon, félsós lagúnákon az ötvenes évekig mintegy 60000 példányra becsülték az itt gyülekezőket. E hagyományos fő útvonal délebbi szakasza azonban már számos mellékágat is sarjaszt, és főképp a délnyugati irányú elágazások, meg a földrészünk belsejében szétszóródó, alkalmi megfigyelések egyremásra vitatott kérdések forrásai, így a vörösnyakú lúd egyiptomi szereplése is gondolatébresztő, ahonnét mindössze két előfordulását tartja számon a jelenkor szakirodalma. Érdekes lehetőség nyílik azonban abban az i. e. mintegy 2700 évvel készült, óegyiptomi freskóban, amely Kairótól délre egy előkelő hivatalnok sírkamráját díszítette, Snofru fáraó piramisának közelében. Ezen, a Kairói Múzeumban Medumi ludak címmel kiállított falképen két nyári lúd és két nagy lilik társaságában látunk meglepő hűséggel, ábrázolt két vörösnyakú ludat. Vajon milyen körülmények között találkozott az ókori művész ezzel a színpompás vad- lúddal? Mai, nagyon ritka voltához hasonló, oda véletlenül elkóborolt példányt látott? Vagy talán a történelem hajnalán a vörösnyakú lúd rendszeresen telelt a Nílus deltájában, s így ott közismert fajként válhatott modellé? Ha pedig így volt, akkor a hajdani fészkelőhazája is a mainál jóval nyugatabbra terjedt ki, mert valószínűtlen, hogy ez az Ob folyó völgyétől messze keleten honos faj máskülönben egyre - másra Észak-Afrikáig vándoroljon. Számolhatunk ugyan ezzel a négyezer éves lehetőséggel, de ásatási lelet nélkül nem bizonynyíthatjuk. Ennek a sötétvörös nyakú mellű, szénfekete testű, oldalán fehéren sávozott lúdnak európai megjelenését is a művészettörténet bonyolítja. A madártani tudomány London közelében, 1766-ból írja le az elsőt, azonban az 1695-ig működő Melchior Hondekoeter flamand csendélet- és madárfestőnek két alkotásán is szerepel már ez a vadliba! Úszó tollasok című képét az amsterdami Rijks Múzeum, a Páva és Kakasviadalt a mi Szépművészeti Múzeumunk őrzi. Mindkét festmény főképp exotikus fajok változatos madárcsoportját ábrázolja, közöttük a bizonyára egyazon példányról megfestett vörösnyakú vadlibával. Az említett képek a XVI-XVII. századi Nyugat-Európában népszerű, ún. vivariumokat mutatnak be. Abban az időben az előkelőségek és gazdag polgárok előszere: 14 vörösnyakú ludak medumi freskója Pihenő vörösnyakú lúd csapat a Kardoskúti-rezervátumban 2