Természet, 1872 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1872-08-01 / 15. szám

A világ vége. Már oly sokat összeírtak, beszéltek a világ végéről, és sokszor oly bizonyossággal meghatározták bekövetkezésének idő­pilla­natát, hogy a könnyen hivő emberek nem egyszer estek halálos rettegésbe. Különben e tárgy körüli érdekeltség nálunk, épp úgy mint külföldön egyaránt feszült. Itt, mint ott egyaránt hozták föl a rémes tüneményeket, a­nélkül hogy a világ elpusztulásá­nak fogalma felett tárgyilagosabban gondolkodtak volna. Pedig a soknemű határozatlanságnak kutforrása éppen ebben kere­sendő. Mert hogy értelmezik a világ végét? Meg sem említve a temérdek csillag hullást, Nap kialvást, üstökös tánczot, kénkő tűzesőt s meg annyi ijesztő meséket, csak szorosabban a tárgyhoz tartom magam. Azt mondják né­melyek, hogy a világ vége megsemmisülés által fog bekö­vetkezhetni. Van-e ebben az állításban a valószínűségnek csak legkisebb árnyalata is, ha meggondoljuk, hogy az összes világ­egyetemnek sehol egyetlen parányocskája sincs, melyet bármi né­ven nevezendő erő képes volna megsemmisíteni ?! Az anyag örökké való. A földnek egy paránya sem veszhet el. S így nem is érheti azt ez oldalról semmi veszély. Mások más útra térve, a világ végét a föld minden részé­nek elsülyedése által magyarázzák. De az elsülyedés sem egye­temes, hanem viszonyos fogalom. Aztán hova kellene elsü­lyedni a földnek?! A világ térben sem sülyedés, sem emelkedés nin­csen; ott csak térbeli mozgásról lehet szó, s lehet-e sülyedésről vagy bárminő veszélyről csak gondolkozni is, ha figyelembe veszszük, hogy a föld sok millió évek óta futja évenkénti 1260 billió mértföldnyi útját a­nélkül, hogy legkisebb okot is szolgál­tathatott volna ez óriási útjában az eltévedésre. Szabályos utja­„Természet“ 1872’ 15-dik szám. 1­5

Next