Természetjárás, 1956 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1956-01-01 / 1. szám
t. A szegény legényeket közönségesen ágrólszakadt, elkényszeredett, kopott, sőt szurtos alakoknak képzelik. Pedig hát Sobri Jóska, Angyal Bandi, Vidróczki Márton az emlékezések szerint"mind derék, szál ember volt, hetyke, szemrevaló. Ómassán, a Blikkben, 1928. nyarán alkalmam volt beszélni öreg Veres Péterrel, aki még ismerte Vidróczkit. — Micsoda derék ember vót a Marci! — lelkesedett az öreg —, olyan vót, akár a bálvány. A bajusza meg úgy állt kétfelé, mint akit megviszkoltak. A neve a karján, mellén, meg a két combján volt fábál „kiverve” (tetoválás). A daliás Angyal Bandit így festi az egykori népdal: Rajta volt az aranyrojtú gatyája, Trézslából volt a matériája. Fátyolkendő a nyakában ékesen, Cifra süveg a fejében kényesen. Mikor kezdi Angyal Bandi a lovát nyergelni, Cifra, csengős szerszámjával fékelni, fékelni. A négy lábát hosszú sallang borítja, A két vállát a bundája nyomatja. De sőt a betyárok apraja is nyalka, kikent kifent legény, így Jáger Jóska meg Kádár Miska a Blikkben. A két két szegénylegény legszívesebben a Bélkő körül, meg a bécsi erdőn tanyázott, a pásztoremberek közt. De azért a falukba is be-belátogattak. A bécsi öreg csordás szerint mindig „cifra szűrbe, gyócsgatyába, lobogóé ingbe jártak”. Csinos ember volt Barna Simon is, aki múlt század derekán leginkább a Siroki nagy erdőn, a Bükk és a Mátra közt tartózkodott. Baktáról való volt, Baktán is temették el. A nóta ilyesféleképpen emlékezik meg róla: Barna Simon szép ember vót. Csak bajusza araszos vót, Derékszíjjá hét csatra vót, Jaj, de szép kis csizmája vót! Ugyan, Simon, mit gondolta, Mikor lopni elindulta? ... Nem csoda hát, ha a fehér nép bolondult a betyárokért. A népdalok hőseivé avatta őket. Persze a korcsmárosok, meg a cigányok is bomlottak ám titánok, no persze nem egyébért, hanem a pénzükért. Mert ha a betyár betette valahová a korcsmába a lábát, ott mindjárt olyan Darázs mulatság kerekedett, hogy félvármegye parasztja hetekig arról beszélt, Kóspallagon, a Börzsönyben, még áll a Kohn-féle csárda épülete; az ivószoba teteje gerendás; a gerendákon nemrég még láthatók voltak az egykori duhaj, betyáros dáridók emlékei: a baltacsapások, a fokosütések nyomai. Vidróczki Felnémeten legszívesebben a nagy korcsmában mulatott, amely valamikor a mostani erdészlak helyén állott. Cigányok, kikapós menyecskék persze rögtön tudták, hogy Vidróczki megérkezett. Egyszerre úgy ellepték a csárdát, mint a darazsak a lépesmézet. Szólt a muzsika, folyt a bor, nyögött a padló a tánclépések súlya alatt. A Jókedv tetőpontján Vidróczki fogta a pisztolyait és sorban egymás után belelövöldözött a padlás deszkáiba, gerendáiba. De a korcsmáros nem bánta, nem tiltakozott. Tudta, hogy ahány lyukat összeolvasnak majd a dáridó végén a padláson, Vidróczki annyi pengőforintot fizet ki neki. A már említett parasztballada, azaz „Zsubri hires Istvánnak kedves dalja” irigylésre méltóan állítja be a betyárok életét. Zöld erdőben táncolnak, A csárdákban mulatnak, Esznek, isznak danolnak, Pandur elől nem futnak. Bor, pecsenye reggelre, Készül fölöstökömre, Melléje ül az banda, Az Zsubri-kompánia. Pedig hát nem mindig papsajt! A vigasságok napja a betyárvilágban tartós nélkülözésekkel váltakoznak. Egyszer hopp, másszor hopp! Hányszor, de hányszor az éhség a szakács a konyhán, kopasz föld a nyoszolya, kőből van a párna, s a csillagos ég a betyár egyetlen takarója! A szegény ember miután csillagot nézett vacsorára, lefekszik az egyik fülére, a másikkal meg betakaródzik. Az pedig igen szellős egy paplan! Nyáron még csak hagyján, no de ősszel, amikor már deresek az éjszakák! Hogy mondja Petőfi? Piroslik már a fákon levél, Süvölt köztük, süvölt az őszi szél, Homályos a Nap a mező deres. Pásztor, betyár meleg tanyát keres. Meleg tanyát a pásztor csak talál. Vár ott reá, kulacs bor, tele tál, Ha kifogy, a kulacs bor, s tele tál, Lágy párnán felesége vele hál. Betyár embernek Jó tanyája nincs, Minden felől csörög rá rabbilincs. — Száraz bokorban húzza meg magát, Átkozza a hús, őszi éjszakát. No és a tél? Amikor befújta az utat a hó? Halljuk csak a betyárdalt! Hideg szél fúj észak felől, A lelkem is fázik belől. Holló károg utam elé, Varjú követ mindenfelé, Kezemben a csákány pereg. De szememből könny csepereg. Nap nappal, Hold éjjel nekem már nerrr lő fel El vagyok temetve örök sötétséggel. A betyárdalok hűen tolmácsolják a zaklatott élet viharzó érzelmeit. Mindig a végletek közt csapongnak; egyszer tán az eget ostromolják, másszor meg oly kísértetiesen hatnak, mintha legalább is a kripták dohos mélyéből vánszorogtak volna elő. A hetyke világmegvetésnek, a betyáros hányavetiségnek, a közhatalom fumigálásának a vége mégis csak az eltűnődés a kikerülhetetlen vég fölött, vegyülve persze rabláncok csörgésével, varjúkárogással, az akasztófa köteleinek csikorgásával. „Közé fűzve — mint Jókai mondja — a tüskéből kötött bokrétának egy-egy pusztai vadvirág, agy betyárhoz illő könnyelmű szerető, száz forintos selyemkendőt viselő csaplárosleány, aki utoljára is vesztőhelyre viszi az elárult szeretőt”. Mert haj, veszedelmes egy portéka az aszszony! Sok híres betyárnak a szeretője ásta meg a sírját. Az olyan, mint a Sobri szeretője volt, a Répa Rozi, ritka mint a fehér holló. Tapolca közelében, Mindszent alatt, a kis Bilege pusztán lakott Répa Rozi, aki végig hű maradt Sobrihoz. A csárda amelyben szolgált, ma már romhalmaz. Nótája is volt: Répa Rozi Bilegében, Játszik a Sobri ölében, A nyakát általszorítja Száját csókra igazítja. A sümegi múzeumban van egy mángorló, kedvesen bájos alkotása a naiv népművészetnek; a cifrázmányok közt két alak csókolódzik: az egyik Sobri maga, másik a szeretője; melyik kicsoda, azt úgy tudja meg az ember, hogy a csizmájukat nézi. A betyár csizmája sarkantyús. Egy másik fehér holló a már említett baktai betyár felesége, Barna Simonna. Mikor az urát orvul agyonlőtték a baktai erdőn, ahol a bojtárok az egri hentesek disznóit makkoltatták, ijedt emberek rögtön megvitték neki a halálhírt. De hitte is meg nem is. Sokáig türelmesen várt, hátha mégis betoppan hozzá az ura? Bele is vették a nótába. Addig várom Simonom, Mig a szöszöm lefonom. Ha a szöszöm lefonom, Nem várom má’ Simonom! Mertéppen font, amikor a kuvikok hozzá megérkeztek. Egyszerű és mégis megható faéldája a hitves hűségnek! Valamikor Pénelopé várta Így haza daliás, urát, a leleményes, isteni Odysseust. 4