Testnevelési Tanárok Közlönye, 1938 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1938-01-01 / 1. szám
Mellőzve ennek a problémának további fejtegetését, de elfogadva azt az elvet, hogy a testnevelés mint az egyetemes neveléstudomány szerves része, tudományos alapon kell, hogy álljon, megkíséreljük az alábbiakban megállapítani azt, hogy a testnevelés ebből a szempontból milyen fokon is áll. Ha az egyes tudományok fejlődését vizsgáljuk, abban négy fontos stádiumot különböztetünk meg: 1. A „próba-hiba” fokozat. A kutató találomra próbálgat mindent és a végén leszűri a tapasztalatokat. Azaz a saját káron való tapasztalatszerzés. 2. Tárgyilagos kritika, illetve ellenőrzés nélküli tekintélykövetés. A múlt és jelen nagynevű szaktekintélyek nézeteinek és megállapításainak dogmatikus elfogadása. 3. Spekuláció és vitatkozás. A szaktekintélyek elveit kétségbevonják, de az igazságot, a helyes alapot és irányt elmélkedés és filozofálás útján igyekeznek megtalálni. 4. Tárgyilagos kutatás és kísérletezés. Tudományos módszerekkel törekszenek a tények felderítésére és csak az így megállapított és ellenőrzött tények alapján vonják le a következtetéseket. Nézzük most ezek szerint a testnevelés helyzetét. Az első fokozaton már kétségtelenül túl vagyunk, de az bizonyos, hogy a negyediket sem értük el teljesen. A vakon való próbálgatásnál legfeljebb csak a műkedvelők és kontárok tartanak, viszont az önállóan megszervezett és folytatott testnevelés tudományos kutatáson alapuló lényeink is igen gyérek. Azt hiszem, nem állunk messze az igazságtól, ha bevalljuk, hogy ebből a szempontból mi még körülbelül úgy a második és harmadik fokozatnál tarthatunk. Ez állítás igazolására nem kell egyéb, mint szakirodalmunk objektív bírálata, valamint önmagunk gondolkodásmódjának tárgyilagos megvizsgálása. Vannak nagyszerűen megírt sportszakkönyveink, amelyek gyakorlati szempontból elsőrangúak, tudományos szempontból azonban csak mint anyaggyűjtés, illetve leírás jöhetnek számításba. Megállapításaikat vagy saját tapasztalataikon alapuló megfigyelésre, vagy más tekintélyek nézeteire alapozzák. A megfigyelés — bár a tudományos kutatás egyik fontos eszköze — egyoldalúan alkalmazva, amellett, hogy lassú előrehaladást jelent, még meglehetősen kétes értékű is, mivel sok benne a szubjektivitás. A tekintélyekre való támaszkodás pedig sok esetben helyes és elkerülhetetlen, túlzott mértékben alkalmazva azonban a tudományos fejlődés legveszedelmesebb kerékkötője. Nagyon sok esetben ugyanis maguk a tekintélyek is téves alapokon állnak, amelyek azután mint helyes elvek ágról-ágra öröklődnek, míg valaki azután a kétkedés örök szellemétől indíttatva, ezekre rá nem jön. Ugyanaz, amit szakkönyveinkre mondtunk, vonatkozik szakcikk-irodalmunkra is, amelyek legnagyobb része események történeti jellegű leírása, illetve elméleti filozófikus fejtetések. Ezek is önmagukban véve mind helyesek és szükségesek, hol vanak azonban ezek mellett a tudományos kutatások eredményeit ismertető testnevelési szakdolgozatok. Ami ily természetű munka eddig meg is jelent, az is legnagyobb részben sportorvosoktól és más tudományágak művelőitől származik, akik a problémákat természetesen az ő saját szempontjukból dolgozzák fel. Ha pedig végigfutjuk a testnevelők által írt értekezések szerzőinek névsorát, látjuk, hogy kevés kivétellel ugyanazok a nevek ismétlődnek. Nem vád akar ez lenni, mert minden hivatás átmegy ezeken a fejlődési stádiumokon, csupán helyzetünknek egy bizonyos szemszögből való őszinte, jóllehet, egyoldalú, bírálata.