Testbevelési Tanárok Közlönye, 1944 (12. évfolyam, 1-2. szám)
1944-01-15 / 1. szám
dóktól, melyek erkölcsileg veszélyeztetik stb. és a testnevelés terén mégis tűrjük azt a professzionizmust, amelyről mindenki tudja, hogy az egész magyar sportra káros. Ez különben nemcsak az én megállapításom, ezt dr. Misángyi Ottó főiskolai igazgató, egyik előadása keretében nyíltan megmondta a legilletékesebb helyen, a Magyar Labdarúgás Székházában. Szinte köztudomású, hogy az álamatőrség még talán jobban elterjedt, mint az első világháború ideje körül. A különböző címeken juttatott pénzek, mint pl. „a munkabér megtérítése’ sehogy sem egyeztethető össze a tiszta amatőrség fogalmával. A fenálló szabályok kijátszása erkölcstelen és mint ilyen nemcsak tűrhetetlen, hanem büntetendő cselekmény. Törvényt kell hozni és megbüntetni azt, aki a szabályokat kijátssza és a sport tisztasága ellen vét! A nyílt professzionizmust pedig a mai alakjában meg kell szüntetni, hogy ne kísérthesse állandóan az amatőr sprotot. Professzionistának csak azt kell elismerni, aki pénzért tanít, de semmiesetre sem lehet a versenyzést olyan alakban megengedni, ami ezt az amatőrversenyzéssel vonatkozásba hozhatja. ,,A sport mindig honvédelem!” És hogy tényleg ez legyen, a maga makulátlanságában, félmegoldásoknak, megalkuvásnak nincs helye. Ha olvassuk Neidenbach Emil megdöbbentő adatait,amelyek a felmentésekről szólnak, a magunk iskolájára, a felmentetteinkre gondolunk. Megdöbbentő szám a 2900 gimnazista és az 1800 leánygimnazista tömege, melyhez az 5—6000 főt kitevő polgárista, 150—200 líceumista, 800—1000 főt kitevő kertészeti, gazdasági, ipari iskolai és egyéb tanulót, 800 fiúkereskedelmistát és 1000 leánykereskedelmistát is hozzávehetjük. Képzeljük, hogy a magyar ifjúság közül, kik vezetők, irányítók akarnak lenni, 12.000 beteg, felmentett. 12.000 magyar fiú és leány fejlődik egyoldalú kiképzésben, illetve bújik ki okkalmóddal, ki miért, a kemény munkát jelentő testnevelés alól. Tizenkétezer ember akarja vállalni a vezetést anélkül, hogy a vezetésre teljesen, testileg és lelkileg rákészült volna. Bármi legyen az oka ennek a megdöbbentő számnak, ez így nincsen jól. Ez tovább nem mehet így! Jó, ha beteg közönség mindjobban érdeklődik a versenyek iránt. Ez a fokozott érdeklődés a többi sportágak iránt is mutatkozik s így ezeket is oda juttathatja, ahova labdarúgó sportunk került. Pedig Isten ments attól, hogy például egy nemzetközi versenyen, amelyen a magyar öntudat, a győzniakarás, a magyar becsületért való kiállás, az önzetlenség legragyogóbb példaadásáig kell, hogy megnyilvánuljon, az ilyen versenyzés sikerét a kilátásba helyezett „prémium” nagysága szabályozza! Vagy megvárjuk a dolgok odáig való fejlődését, amikor pl. egy tornász csak akkor leszhajlandó a légszaltót belevenni versenygyakorlatába, ha ezért külön 100 pengő prémiumot kap? Nem akarom ezt a kérdést tovább feszegetni és befejezésül csak arra kérek mindenkit: gondolkozzunk azon, hogy mentalitás szempontjából ki ér többet: egy harmadrendű tornász, aki azért tornászik, hogy ezáltal erősödjék, ügyesedjék, izmosodjék, vagy pedig egy olyan dédelgetett futballista, akinek lelkesedését a prémium szabályozza. Mi magyar testnevelők ezt a kérdést már évtizedekkel ezelőtt eldöntöttük. Az igazságot hámozzák ki mások is! A sportban rejlő nevelési értékeket pedig nemcsak néhány száz, de néhány ezer ember kedvéért se hagyjuk elpusztulni. Még akkor sem, ha ez a pontokba és gólarányokba kerül. Borday Gyula: Nek azok mind a tizenkétezren, erről nem tehetnek ők, de nem tehetünk mi sem. Mégis ezzel az állapottal szemben kötelezettek vagyunk elvi igazságok hirdetésére, megvalósítására. Aki nem vállalta bármilyen okból a teljes életre készülést, az iskola falai közül kikerülvén, nem vállalhatja azt a munkát sem, mely egész embert, testileg, idegileg, lelkileg teljesen elkészült embert igényel. Fel kell őket menteni az alól a kényszerhelyzet alól, mely egész ember teljesítőképességét kívánja. Minthogy katonatiszt ,— tehát vezető egyéniség — nem lehet, csak ép ember; a magyar élet zsíros barázdáiban ne munkálkodhassék olyan ember, aki az érés ideje alatt sohasem volt „komoly” munkára képes. Ez az elvi felfogás, ennek a megvalósítása, nem is annyira a gyenge vagy beteges ember leértékelését akarja jelenteni, hanem azt, hogy e kényszerhelyzettől, az egészember munkakészségét kívánó munkaválló- Gondolatok a felmentésekről. • Neidenbachi Emil: A testnevelés alóli felmentések 1942—43. évi statisztikája. Testnevelés, XVI. évf. 11. sz.