Testbevelési Tanárok Közlönye, 1944 (12. évfolyam, 1-2. szám)

1944-01-15 / 1. szám

dóktól, melyek erkölcsileg veszélyeztetik stb. és a testnevelés terén mégis tűrjük azt a professzionizmust, amelyről mindenki tudja, hogy az egész magyar sportra káros. Ez különben nemcsak az én megállapításom, ezt dr. Misángyi Ottó főiskolai igazgató, egyik előadása keretében nyíltan meg­mondta a legilletékesebb helyen, a Ma­gyar Labdarúgás Székházában. Szinte köztudomású, hogy az álamatőr­­ség még talán jobban elterjedt, mint az első világháború ideje körül. A különböző címeken juttatott pénzek, mint pl. „a mun­kabér megtérítése’ sehogy sem egyeztethető össze a tiszta amatőrség fogalmával. A fenálló szabályok kijátszása erkölcstelen és mint ilyen nemcsak tűrhetetlen, hanem bün­tetendő cselekmény. Törvényt kell hozni és megbüntetni azt, aki a szabályokat kijátssza és a sport tisztasága ellen vét! A nyílt pro­fesszionizmust pedig a mai alakjában meg kell szüntetni, hogy ne kísérthesse állandóan az amatőr sprotot. Professzionistának csak azt kell elismerni, aki pénzért tanít, de sem­miesetre sem lehet a versenyzést olyan alak­ban megengedni, ami ezt az amatőrverseny­­zéssel vonatkozásba hozhatja. ,,A sport mindig honvédelem!” És hogy tényleg ez legyen, a maga makulátlanságá­ban, félmegoldásoknak, megalkuvásnak nincs helye. Ha olvassuk Neidenbach Emil megdöb­bentő adatait,a­melyek a felmentésekről szólnak, a magunk iskolájára, a felmentet­teinkre gondolunk. Megdöbbentő szám a 2900 gimnazista és az 1800 leány­gimna­­zista tömege, melyhez az 5—6000 főt kitevő polgárista, 150—200 líceumista, 800—1000 főt kitevő kertészeti, gazdasági, ipari isko­lai és egyéb tanulót, 800 fiúkereskedelmis­­tát és 1000 leánykereskedelmistát is hoz­­závehetjük. Képz­eljük, hogy a magyar ifjúság közül, kik vezetők, irányítók akarnak lenni, 12.000 beteg, felmentett. 12.000 magyar fiú és leány fejlődik egyol­dalú kiképzésben, illetve bújik ki okkal­­móddal, ki­ miért, a kemény munkát jelentő testnevelés alól. Tizenkétezer ember akarja vállalni a vezetést anélkül, hogy a vezetésre teljesen, testileg és lelkileg rákészült volna. Bármi legyen az oka ennek a megdöbbentő számnak, ez így nincsen jól. Ez tovább nem mehet így! Jó, ha bete­g közönség mindjobban érdeklődik a ver­senyek iránt. Ez a fokozott érdeklődés a többi sportágak iránt is mutatkozik s így ezeket is oda juttathatja, ahova labdarúgó sportunk került. Pedig Isten ments attól, hogy például egy nemzetközi versenyen, amelyen a magyar öntudat, a győzniakarás, a magyar becsületért való kiállás, az önzet­lenség legragyogóbb példaadásáig kell, hogy megnyilvánuljon, az ilyen versenyzés sikerét a kilátásba helyezett „prémium” nagysága szabályozza! Vagy megvárjuk a dolgok odáig való fejlődését, amikor pl. egy tornász csak akkor lesz­­hajlandó a légszal­­tót belevenni versenygyakorlatába, ha ezért külön 100 pengő prémiumot kap? Nem aka­rom ezt a kérdést tovább feszegetni és be­fejezésül csak arra kérek mindenkit: gon­dolkozzunk azon, hogy mentalitás szem­pontjából ki ér többet: egy harmadrendű tornász, aki azért tornászik, hogy ezáltal erősödjék, ügyesedjék, izmosodjék, vagy pedig egy olyan dédelgetett futballista, aki­nek lelkesedését a prémium szabályozza. Mi magyar testnevelők ezt a kérdést már évtizedekkel ezelőtt eldöntöttük. Az igazsá­got hámozzák ki mások is! A sportban rejlő nevelési értékeket pedig nemcsak né­hány száz, de néhány ezer ember kedvéért se hagyjuk elpusztulni. Még akkor sem, ha ez a pontokba és gólarányokba kerül. Borday Gyula: Nek azok mind a tizenkétezren, erről nem tehetnek ők, de nem tehetünk mi sem. Mégis ezzel az állapottal szemben kötelezettek va­gyunk elvi igazságok hirdetésére, megv­a­­lósítására. Aki nem vállalta bármilyen okból a teljes életre készülést, az iskola falai közül kike­rülvén, nem vállalhatja azt a munkát sem, mely egész embert, testileg, idegileg, lelki­leg teljesen elkészült embert igényel. Fel kell őket menteni az alól a kényszerhelyzet alól, mely egész ember teljesítőképességét kívánja. Minthogy katonatiszt ,— tehát vezető egyéniség — nem lehet, csak ép ember; a magyar élet zsíros barázdáiban ne munkál­­kodhassék olyan ember, aki az érés ideje alatt sohasem volt „komoly” munkára ké­pes. Ez az elvi felfogás, ennek a megvalósí­tása, nem is annyira a gyenge vagy beteges ember leértékelését akarja jelenteni, hanem azt, hogy e kényszerhelyzettől, az egész­ember munkakészségét kívánó munkaválló- Gondolatok a felmentésekről. • Neidenbachi Emil: A testnevelés alóli felm­en­­­­tések 1942—43. évi statisztikája. Testnevelés,­­ XVI. évf. 11. sz.

Next