Tiszatáj, 1998 (52. évfolyam, 1-12. szám

1998 / 1. szám - Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: "Én szerelmes vagyok a szimmetriába" (Beszélgetés Csiki Lászlóval)

1998. január­ ­11 „Én szerelmes vagyok a szimmetriába” BESZÉLGETÉS CSÍKI LÁSZLÓVAL­ ­ Csíki Lászlót a Forrás második nemzedékének tagjaként tartja számon az irodalom­­kritika. Az első nemzedék egyenes folytatásaként született a második? Néhány Csiki-verssor mögött ott érezzük Farkas Árpád szellemujját is. Talán a közös szülőföld is erősített ezen a kapcsolaton? Egyáltalán: egy költő indulásához elengedhetetlen valamilyen szellemi bölcső? - Annak idején Lászlóffy Aladár, Hervay Gizella, Szilágyi Domokos, Bálint Tibor, Szilágyi István műveikkel mintegy feltorlódtak a gátak előtt, és Domokos Géza ki­találta, hogy hogyan lehet ezeket kiadni. Ebből alakult ki a Forrás-sorozat, amelynek később én is szerkesztője lettem. A második Forrás-nemzedék - én ugyan nem szere­tem számozni, mert számozni csak a világháborúkat meg a villamosokat szokták - ezekből a „furcsa” alkotókból állt. Imádtuk Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, de minden szeretetünkkel együtt úgy éreztük, hogy fel kéne tölteni a nemzedékek kö­zötti „hasadékot”. Utóbb ez már nem így néz ki, csak az akkori érzéseimet próbálom elmondani. Volt valamilyen közéleti indíttatás - Farkas Árpád például ezért kerülhet szóba -, annak idején ezt közérzet-lírának nevezték; én ebből egy picikét kilógtam. Magyari Lajos, Király László, Farkas Árpád, Molnos Lajos, az azóta meghalt Apáthy Géza a kolozsvári egyetemen évfolyamtársak voltak, és én szerettem volna hozzájuk tartozni. Szerettem volna azt a metaforikus kifejezésmódot művelni, amelynek az volt a lényege, hogy valamiről beszéltek, és - ez volt a dologban a fantasztikus - mindenki tudta, hogy másról beszélnek. Volt kapcsolatuk a közönséggel. Ezt persze be kell he­lyezni az akkori romániai konstellációba. Szőcs István szerint az­ a kancsi mészáros esete volt: ide nézek és oda ütök. És ezt így is érezték az emberek. Én ezt iszonyatosan irigyeltem, bár művelni nemigen tudtam. Az persze más kérdés, hogy nem is nagyon akartam. Utólag visszanézve eléggé gyermeteg dolognak tűnik, de én akkor megpró­báltam avantgárd jellegű dolgokat művelni, holott ennek sem helye, sem ideje, sem módja nem volt. Nem is beszélve arról, hogy milyen gyöngén csináltam mindezt. Végül is összerázódott a második Forrás-nemzedék, hiszen az irodalomtörténet összerázta egy szitába azokat, akik beletartoznak: Király Lászlót, aki szerintem nem­zedékem legjelentősebb költője, Farkas Árpádot, Magyari Lajost vagy Czegő Zoltánt. Valójában akkor lehetne második Forrás-nemzedékről beszélni, ha létezne egy harma­dik. A harmadik Szőcs Gézáéké, Egyed Péteréké lett volna, aztán jöttek volna a töb­biek, de az már nem egy nemzedék, mert nem egy helyen voltak, és nem is biztos, hogy egy nyelvet beszéltek. Mert az nagy kérdés, hogy mi hoz össze egy nemzedéket. Például egy irodalmi műhely, amilyen számunkra például a Gaál Gábor-kör volt a ko­lozsvári egyetem mellett. Ezt időnként betiltották. Én ott csak asszisztáltam a fiúknak, nem vettem benne részt. De rendkívüli módon irigyeltem Szőcs Gézát később, amiért olyan kitűnően tudta vezetni. Olyan fensőbbséggel instruálta az ifjakat, mint egy agg mester. Egy nemzedéket végső soron mindig a célja határoz meg, az, hogy mit akar. Közös és megbeszélt céljuk nyilván nem volt, de az, hogy valami a köznek szól, az összetartotta őket. Példa gyanánt elmondom, hogy amikor a Megyei Tükör című lap megalakult Sepsiszentgyörgyön, Kovászna megyében, akkor odament egy sereg költő meg irodalmárféle, akik ugyanolyan indulattal írtak riportot, publicisztikát, bökverset, mint szépirodalmi művet. Az indulat ugyanaz volt - gondolom én.

Next