Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1892-09-11 / 37. szám

II. évfolyam. Szegzárd, 1892. szeptember 11. 37. szám. TOLNAVÁRMEGYE POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Egy évre Fél évre . Negyedévre Egy szám Előfizetési ár:­­ 6 frt —kr. | 13 „­­50 12 ElőSzetéseket és hirdetéseket a kiadó­­i hivatalon kívül elfogad Krammer Vil­­­­mos könyvkereskedése Szegzárdon. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Széchenyi­ utca 1085. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Főmunkatárs : Dr. LEOPOLD KORNÉL. BODNÁR ISTVÁN. Kéziratok vissza nem adatnak.­­ A lap szellemi részét illető köz­lemények, valamint az előfize­­tések és a hirdetések is a szer­­­kesztőséghez intézendők. A Hirdetések mérsékelten megállapított­­ árszabály szerint számíttatnak. Visszaesés. Mint a fővárosi hírlapokban olvasható volt, — „Iparos ifjak országos egyesülete“ cím alatt az egész országra kiterjedő köz­­művelődési és szakegyesület alakul a leg­közelebbi napokban Budapesten.­­ Ez az egyesület az általános ismereteknek haza­fias irányban való terjesztése mellett a ta­goknak rendelkezésére fog bocsátani olvasó, játszó, társalgó termet, könyvtárt. Lesz az egyesületnek szónoklati, önképző és műked­velői osztálya, dalárdája, esti tanfolyama stb. Az arra érdemes tagokat az egyesület költségén saját szakmájából magasabb ki­­kiképeztetésben fogja részesíteni. Minden év­ben a tagok közreműködése mellett ipari kiállítást fognak rendezni, jutalmak, kitün­tetések szétosztásával.­­ Egy szóval min­den módot és eszközt meg fognak ragadni, hogy az iparos ifjak önművelődését nagyobb mérvben előmozdítsák, mert erre nálunk, még a fővárosban is nagy szükség van ! Annál megdöbbentőbb jelenség tehát az, hogy Szegzárdon a három évvel ezelőtt alakult „Iparos ifjak önképző egylete“ tel­jesen feloszlott! Szomorú hátramaradást jelez ez a hir, mert ha valakinek, úgy bizonyára az ipa­ros ifjúságnak van szüksége arra, hogy a fogyatékos nevelés és iskolai képzettség hiánya később, a „segédek“ körében némi­leg helyrepótoltassék. Mert sokat hangozta­tott igazság az, hogy műveit iparosok nél­kül virágzó ipar nem képzelhető, s nálunk Magyarországban az ipar előrehaladásának, fölvirágzásának egyik legfőbb akadálya ép­pen iparosaink alacsony műveltségi foká­ban rejlett. A fővárosban már némileg kedvezőb­bek a viszonyok, mert itt majdnem minden iparos testületnek megvan a maga önképző egylete, hol a tagok — szabad idejökben — lassan-lassan mégis csak előre haladnak az önmivelődés terén. Aztán meg több is a kínálkozó alkalom látkörük szélesbbítésére, mert vannak szakmúzeumok, könyvtárak, szakba vágó előadások, hol ismereteiket ki­­bővithetik, s izlésök, lelkek nemesedhetik, modoruk, gondolkodásuk pallérozódhatik. S hogy ennek dacára még mindig szük­ség van a további és sikeresebb önműve­lődésre, arra elég bizonyság a most meg­alakult országos egyesület, mely sokkal na­gyobb arányokban és hathatósabban igyek­szik megvalósítani az önművelődésükre szol­gáló eszközöket, hogy végre-valahára a ma­gyar iparos ifjúság is a neki szükséges mű­veltség és ismeretek kellő színvonalán áll­jon, mert e téren még a fővárosban is hát­ramaradás konstatálható a többi civilizált nemzeteknél fennálló viszonyokhoz képest. Francia­, Németország, Anglia, Svájc, Belgium stb. iparosai az általános művelt­ség oly fokán állanak, mint a kereskedők vagy szorosabb értelemben vett intelligen­tia; minden társas körben otthon érzik ma­gukat, s nem lehet észrevenni rajtuk azt, hogy nem szellemi munkával foglalkoznak, mert bírnak az általános műveltség azon kellékeivel, melyek a művelt körökben szo­kásos társaséletre is képesítik őket. Nálunk e tekintetben még nagyon vis­­­szás viszonyok uralkodnak. A mi iparosaink, — elenyészően csekély kivétellel, — an­­­nyira hátramaradottak s az ismereteknek elemeit is annyira nélkülözik, hogy ha in­telligens emberrel kell érintkezniük, azon­nal zavarba jönnek, elpirulnak s igyekez­nek szabadulni a rájuk nézve kínos társa­ságból, mert érzik, hogy azoknak az értelmi köre annyira elüt az övékétől, hogy körük­ben feszélyezve érzik magukat; s viszont a művelt ember is arra a tapasztalatra jut, hogy a mi iparosaink a műveltségnek na­gyon alacsony nivealján állanak és így az intelligens elemek társaséletében részt nem vehetnek. Ez az oka aztán, hogy nálunk az ipa­rosok nagy része lenézett helyzetben van, mert a haladó kor kívánalmainak nem tud megfelelni, s nem képes helyét elfoglalni az intelligentia társaséletében. Ez az oka aztán annak is, hogy külö­nösen a kisebb városokban, hol az iparos osztály még távolabb áll a műveltségtől, — folyton ellenséges indulattal viseltetnek az iparosok az intelligens elem iránt, gyakran gyűlölik őket, mert alacsony műveltségük TÁRCZA. — i .— Dicsőség. Halvány hang tolmácsolt csak eddig, De íme már rabod vagyok, Szivem újabb reményre keltik Az égen fénylő csillagok, Újabb ábrándon csüng a lelkem, A régi már nem ingerel, S hamar letűnt lángom’ T sz­er­elmem’ , Mint könnyű pelyhet fújja el. A csillagoknak végtelenjén kalandozik tekintetem, Oda repül sóvárgva elmém, Az ül diadalt lelkemen. Bizonytalan út titka vár rám, Elveszném, hogyha csüggedek, Fel hát, reményem könnyű szárnyán, Fel, vágyaim, repüljétek! A­hol a hírnek, dicsőségnek Nem hervadó virága nyit, Hová száll annyi büszke lélek, Megszedni dús babérjait , Oda röpít engem reményem, Tán egy levélkét csak talál, A mely v­egó a csüggedésben, Fölém ha jelleg árnya száll. Igen, dicsőség, szomju hévvel Keresem enyhítő vized, Ajkam érted tikkadtan ég el, Lelkemnek vágya mind tied! Oh csak tehozzád, csak te érted Kél annyi ábránd szivemen, S ha vágyaim már mind kiégtek, Ez él még, s együtt hal vélem. Mit bánom én, bár összetörjem Ez egygyd minden álmomat, Ne legyen részem más gyönyörben, Görnyedjek átok súly alatt, Fölém csak egy perczig ragyogjon Dicsőség, áldó sugarad, S örömmel, megnyugodva hordom ■ A terhet, mely ream szakadt. Halvány hang tolmácsolt csak eddig, De íme, már rabod vagyok, Szivem újabb reményre keltik Az égen fénylő csillagok. Igen, dicsőség, szomju, hévvel Keresem enyhítő vized, Vágyam csakis feléd vezérel, S habár ajkam tikkadtan ég el, Tied vagyok, tied, tied! Buday László. Visszaemlékezés a régmúltból. Irta: BUSBACH PÉTER. — A „TOLNAVÁRMEGYE“ eredeti tárczája. — (Folytatás és vége.) II. Keletkeztek olyan existenciák, melyekről ko­rábban a jámbor nép nem tudott; feltűntek a ko­­­capuskások, a kocsmai kártyások, pincék korhelyei, faluról-falura csavargó kocsmahősök stb. De köz­­ben-közben érdekes alakok is fejlődtek ki. így volt egyebek közt egy falu mihasznája G—th Péter, könnyűvérű, alapjában nem rossz, de nyugtalan ter­mészet, a­ki jóízű, népies humorával, élces ötletei­vel mindég társaságot csőditett maga körül. Mulat­ságos egyénisége, szilaj csintalanságai sokszor ös­­­szeütközésbe hozták a rend tréfát nem ismerő ko­moly közegeivel. G—th maga sem tehetett róla, hogy szerette a társaságot s hogy társaságban az ital jobban esett, mint a munka. Ezért több időt fordított a társas mulatságra ; és miután ő volt a társaság lelke , a sok beszéd hamar kiszárította tor­kát; ezt azért gyakrabban öntözni is kellett a jó gyönki hegyiével. Gyakrabban ért az ü­cés fene­kére, mint heves vérmérséklete megbirta és akkor összevissza teremtett érte a falu tekintélyeit. Ennek következése volt, hogy a gyönki kótert Péter bará­tunknál senki jobban nem tanulmányozta. No de tudott ő ilyenkor is magán segíteni. Jó kedvében

Next