Top Gun, 1993 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 1. szám
A 4 TOP GUN repülésről gyakran mondják, hogy a bátrak sportja, ám azt szemérmesen elhallgatják, hogy mennyibe kerül. Nem vitatom, hogy szükség van bátorságra is, de - különösen itt és most - elengedhetetlen, hogy konok kitartással párosuljon, és az sem árt, ha Fortuna kegyeltje az, aki ma sportrepülésre adja a fejét Magyarországon. Ki hinné, hogy a sportág legeredményesebb pilótájával, csak több hónapos dátumtologatás árán sikerült megvalósítanunk, hogy együtt legyen a riporthoz a gép és a pilóta. Akinek a sikert köszönhetjük, Louisa Knapp 23 éves angol pilótanő, aki 1500 órát töltött eddig a levegőben, bár még csak három éve repül, így az első hallásra fantasztikusnak tűnik, de leegyszerűsíti a dolog megértését, ha azt is tudjuk, hogy a lilásrózsaszín Extra 300 a saját tulajdona. A rezzenéstelen arckifejezést nem az angol hidegvér produkálja, amikor mindezt közli, hanem az, hogy számára ez természetes. Mint ahogy lassan természetessé válik Besenyei Péternek is, hogy rászorul a pilótatársak jóindulatára, ha el akar indulni egy versenyen, ha gyakorolni akar. Szerencsére a pilóták nem irigy természetűek. Mindig akad tanulni vágyó kezdő, aki szívesen edz vele, és a műrepülőfigurák csiszolgatását a gép kölcsönzésével hálálja meg, vagy gyártótulajdonos, mint Walter Extra, akinek szintén jó reklám, ha az új típust, a műrepülő körökben jól csengő Besenyei név vezeti be. Az álmos, őszi verőfényben még a fák levelei sem rezdülnek. A nyűgözökön mozdulatlan gépek, sehol egy lélek, amikor megérkezünk az őcsényi repülőtérre. Aggódni kezdek, ma sem lesz riport. Aztán rövid bolyongás után rátalálunk a kis csapatra, éppen reggeliznek. Fotós kollégánknak belekerül némi idejébe, amíg megemészti, hogyan képes valaki tele gyomorral akár gondolni is a műrepülésre. Reggeli után kiderül, hogy a nagy nemzetközi forgalmáról híres Őcsény ma is hű a hagyományokhoz, hiszen az asztaltársaság egy magyar bajnokból, egy angol pilótalányból és egy magyar származású, ám Franciaországban élő orvosból áll, aki a szabadidejében szintén repül. Az „eligazításnál" megtudjuk, hogy először Louisa repül, majd Péter, és aztán míg a pilóták pihennek, a gép pedig hűl a hangárban, jöhet a beszélgetés. Nincs kárbaveszett idő, hiszen kattog a fényképezőgép, s mi szemtanúi lehetünk a rögtönzött légishownak, amihez avatott kommentátort kapunk. Louisa és Péter rádiókapcsolatban vannak. A köztük lezajló párbeszéd akár a kódolt üzenet. A feszült figyelmen kívül mást nem árul el a tréner arca, de a hangsúlyokból következtetni lehet arra, mi jó és mi rossz a produkcióból. Itt nincs helye az udvariaskodásnak, hiszen a tanítvány azért jött, hogy tanuljon, s ezt mindketten szem előtt tartják. (Bár tagadhatatlan a boldogság a lány arcán, amikor a gép- és szerepcsere után közli a mesterrel, hogy ez a figura bizony nullát érdemel.) Utólag azt is megértjük, miért szeretnek a pilóták a gépek szárnyának hűvösében beszélgetni. Ikarosz unokáinak vallomásai a repülésről könynyebben formálódnak a megszokott illatok, gépek közelében. Q17- ban születtem Kör- I *zre menően, s évekig semmiben sem különböztem a velem egyidős fiúktól. Aztán 1962 ben Budaörsre költöztünk, a repülőtér mellé, ahol éppen a II. Műrepülő vb zajlott Gyerekfejjel, anélkül, hogy tudtam volna mi is történik a fejem felett, bámultam a döngicsélő, színes repülőgépeket, és többé nem tudtam szabadulni a varázslat alól. A reptér lett a második otthonom. Bóklásztam a starthelyen, kikunyeráltam a katonáktól, hogy bemehessek a hangárba és közelről láthassam, tapinthassam a gépeket. Arra, hogy egyszer majd vezethetek egyet, gondolni sem mertem, olyan misztikus és távoli volt ez a világ, de itt töltöttem minden szabadidőmet. Évek telnek el így szemlélődve, kóstolgatva a repülés levegőjét, míg egyszer a fülébe jut a szakközépiskolában, hogy a KOMI Repülőklub jelentkezőket vár vitorlázórepüléshez. Először megdöbben, hogy ilyen egyszerű a dolog, hogy valaki jelentkezik, vizsgázik és pilóta lesz!? Miért nem gondolt erre korábban, miért nem mondta senki a repülőtéren? - 1971-ben kezdtem a Malév Klub elődjében, a KÖMI-ben vitorlázni. Nyolc évig űztem ezt a sportot, közben katona voltam Szolnokon. Ez persze már nem volt véletlen. Mint vitorlázó tájékozottabb voltam, jelentkeztem a sorköteles táborba Pérre, és amikor bevonultam, már 6 ugrásom volt. Ezt a sportot azóta is űzöm - persze más intenzitással 99 ugrásom van.A felderítőknek legendás hírük van. Milyen volt Szolnok „alulról"? - Utólag szép, de akkor kemény volt és szokatlan. Én akartam odakerülni, hogy legalább legyen valami köze a levegőhöz, ha már muszáj katonának lenni, de meglepett a fegyelem, a kötöttség. Húszévesen másként képzeli az ember a világot. Ma már tudom, hogy sokat kupáltak rajtam. Az első időszak volt a legnehezebb, amikor a kiképzés keménysége mellett el kellett viselni az öreg katonák kiszúrásait is. A mérleg másik serpenyőjében viszont ott van, hogy megtanultam hegyet mászni, ejtőernyőzni, morzézni, mindent, amit egy felderítőnek tudni kell, s ami a katonaság és Szolnok nélkül biztosan kimaradt volna az életemből, pedig már többször hasznát vettem. A repüléshez újabb titokzatos sport társul a katonaévek alatt, a karate. Furkó Kálmán 1976-ban induló klubjának alapító tagja lesz. Sokakat vonz az újdonság varázsa, a férfias időtöltés, de csak az igazán kitartóak számíthatnak a határozott, tekintélyt parancsoló mester figyelmére, aki érzelmeit jól palástolta, s ha néha mégis megjelent a mosoly a szája szélén, az már komoly elismerésnek számított. Kinézte magának a szívós, igyekvő fiút, s naponta, „névre szólóan" foglalkozott vele. Az eredmény nem maradt el, Péter viharos gyorsasággal eljutott a kék övig. Leszerelés után Furkó Kálmán unszolására Budapesten beindít egy karateklubot a munkahelyén, de végül győz a korábbi szerelem, a repülés. -A karate és a repülés is egész embert kíván, és rengeteg szabadidőt, lemondást. Lehetőségem nyílt rá, hogy munkahelyet változtatva kevesebb pénz és több szabadidő árán elkezdjem a motoros kiképzést Simon László keze alatt, 1979-ben, így aztán abbahagytam a karatét, de mindig sajnáltam, s ma is hiányzik a mozgás és az izmaim. (Másfél év alatt 12 kilót fogytam. Ez öröm, ha fogyókúrázás eredménye, de én ezzel az izmaimat veszítettem el.) Ma is nosztalgiám van, és él bennem a vágy, hogy újrakezdjem. - Mikor érezted először azt, hogy jól döntöttél, amikor a repülést választottad? Az első jel talán az volt, amikor a motoros kiképzésemet felgyorsította az edzőm, mert mint kiderült, benevezett a '81-es Nyírség Kupára. Minden jól indult, a második szám után első voltam a B kategóriában, de aztán „dobtam egy nullát" és végül a negyedik helyen végeztem. Ma már tudom, hogy 130 óra motoros és 20 óra műrepüléssel a hátam mögött ez nem is rossz eredmény. A motoros műrepülés fiatal sportág. 1960-ban rendezték az első vb-t. Az igazi nagymenők viszont a negyvenesek között keresendők. Költséges sport, így idő kell hozzá, amíg egymásra talál az ember és a gép, s ülepedni kell a nyers tudásnak, csiszolódnia a mozdulatoknak, hogy kialakulhasson az a földről nézve csodálatosan lágy piruett, az az erőt és pontosságot árasztó negyedelt orsó, s ne érződjön a pilótára nehezedő gravitáció a bukfenc játékosságán se háton, se talpon. Akad persze egy-két ritka kivétel, mint amilyen a cseh Peter Jirmus kétszeres világbajnok volt. Bár az ő fantasztikus tehetségét is komoly háttér erősítette. Pilótadinasztia tagjaként nőtt fel, jó edző, jó gép, állandó lehetőség a repülésre. Ez azonban csak keveseknek adatott meg. Elsősorban ez az oka annak, hogy a műrepülés nem a húszévesek sportja. - Milyen adottságok kellenek ahhoz, hogy valaki jó pilóta lehessen? - Reflex, helyzetfelismerő képesség, térlátás, fizikum, hiszen itt több nehezedik a pilótára egy-egy figura során, s ő akkor sem foglalkozhat mással, nem kapcsolhat ki. Pontosan, precízen kell dolgoznia közben, döntenie és a döntést végrehajtania. S mintha csak színházi végszó lenne, érkezik Sanyi és megismétli az utolsó szavakat. - Döntöttem és végrehajtottam! Halászlé lesz az ebéd, és ha nem szabotáljátok el a terítést, akkor még melegíteni sem kell. De kell, mert közben kiderül, hogy nincs kenyér. Na nem gond, beugrik Decsre és hoz. Közben pöröl, csipkelődik, s mire a híres Izo-Bárban elhelyezkedünk az asztal mellett, már ott is illatozik a még meleg kenyér. Mindez olyan természetes módon zajlik, mintha ez lenne a munkája, mintha mi is régi ismerősök lennénk, pedig fél napja azt sem tudtuk egymásról, hogy a világon van a másik, s az ebéd és egy kis bámészkodás után őt is várja a család, a mun-