Történelemtanítás, 1979 (24. évfolyam, 1-6. szám)

1979 / 1. szám

Egy tantárgy oktatási tartalmának kialakításakor központi kérdés a tan­anyag mennyisége és minősége, vagyis mit és mennyit tanítsunk. Anélkül, hogy ennek a kérdésnek oktatáspolitikai fontosságát abszolutizálnám, szükségesnek tartom, éppen a tantervi koncepció jobb megvilágítása és megerősítése érde­kében ismertetni azokat a problémákat és szempontokat, amelyek a tananyag­kijelölést befolyásolták. Nem a történelemtanítás, de még nem is a magyar oktatási rendszer problé­mája csak, hogy mennyi az az optimális tananyagmennyiség, amely egy adott iskolatípus tantárgyi környezetében a tanulókkal elsajátíttatható és ugyanak­kor elegendő a tantárgyi célkitűzések megvalósításához. A tananyagkijelölés tehát mennyiségileg és minőségileg is annak a legfontosabb oktatáspolitikai kérdésnek van elsősorban alárendelve, hogy mi a cél, mit akarunk elérni. Az alkotó személyiség kialakításának törekvése a modern kor, a tudományos-tech­nikai forradalom korának igénye, tehát mind a tőkés, mind a szocialista orszá­gok oktatáspolitikájának legfontosabb befolyásoló tényezője. Világjelenség an­nak a kérdésnek a felvetése, hogy melyek azok a felhalmozott értékek, ame­lyeknek átadása ennek a társadalmi igénynek a kielégítését legjobban szolgál­hatja. Ahogyan Szebenyi Péter írja, ezek az értékek nem korlátozódhatnak csu­pán a kész anyagi és szellemi értékekre, hanem az ezek felhasználásához és újratermeléséhez szükséges tevékenységi tapasztalatok is beleértendők. „A fel­halmozott értékek átadása azonban csak az emberiség által elért korábbi ered­mények megőrzéséhez és fenntartásához lett volna elegendő. Ahhoz, hogy az emberiség az átvett örökségnél tovább tudjon lépni, azt tovább tudja fejlesz­teni, szüksége volt és van a továbbfejlesztéshez nélkülözhetetlen tevékenységi tapasztalatok átadására is. A pedagógiai folyamatba átszármaztatott kultúra eszerint mindig két részre oszlott: egyrészt olyan fajta reproduktív tevékeny­ségi tapasztalatokról beszélhetünk, amelyekre a meglevő értékek felhasználá­sához volt szükség, másrészt olyan produktív, újat alkotó tevékenységi tapasz­talatok közvetítésére gondolunk, amelyek a meglevő társadalmi, gazdasági, kulturális helyzet továbbfejlesztését tették lehetővé.” Nyilvánvaló, hogy nap­jainkban ez utóbbira helyeződik a hangsúly, az előbbi szükségességének elis­merése mellett. Ebből következik, hogy nincs az az optimális tananyagfelsoro­lás, amely elegendő lenne a cél eléréséhez, a fejlesztés területeinek és szintjei­nek kijelölése nélkül. A tartalmi megújítás tehát nem szűkíthető le a tananyag­kijelölés problémájára, hanem új tantervmodellt követel meg. És ez nem csu­pán formai kérdés. A követelményrendszernek a tantervekben elfoglalt köz­ponti helyét éppen az indokolja, hogy a kívánt célt, a szocialista személyiség kialakítását csak az ismeretek, készségek és képességek együttes tervezésével lehet megvalósítani. Az előbbiekből úgy tűnhetett, hogy a világ oktatási szakemberei azonos cipő­ben járnak, tekintet nélkül arra, hogy milyen társadalmi berendezkedésben működnek. Ez természetesen nem így van. Ha a problémák egy része mutathat is azonosságot, és ennek megfelelően építhetünk is a nyugati tapasztalatokra, eredményekre, az eltérő társadalmi berendezkedés alapjában, eltérő igényeket támaszt. Sem a tananyagkijelölésben, sem a követelményrendszerek kialakí­tásában nem támaszkodhatunk egészében a nyugati modellekre a világnézeti különbségek, és az eltérő társadalmi gyakorlat miatt. Az ismeretek vonatko­zásában a kiindulás azonos, hogy mindent nem taníthatunk, a konzekvenciák világnézeti meghatározottsága azonban nyilvánvaló. Akik az emberiség törté­netét véletlen jelenségek halmazának tekintik, vagy éppen a történeti fejlődés .

Next