Történelemtanítás, 1979 (24. évfolyam, 1-6. szám)
1979 / 1. szám
Egy tantárgy oktatási tartalmának kialakításakor központi kérdés a tananyag mennyisége és minősége, vagyis mit és mennyit tanítsunk. Anélkül, hogy ennek a kérdésnek oktatáspolitikai fontosságát abszolutizálnám, szükségesnek tartom, éppen a tantervi koncepció jobb megvilágítása és megerősítése érdekében ismertetni azokat a problémákat és szempontokat, amelyek a tananyagkijelölést befolyásolták. Nem a történelemtanítás, de még nem is a magyar oktatási rendszer problémája csak, hogy mennyi az az optimális tananyagmennyiség, amely egy adott iskolatípus tantárgyi környezetében a tanulókkal elsajátíttatható és ugyanakkor elegendő a tantárgyi célkitűzések megvalósításához. A tananyagkijelölés tehát mennyiségileg és minőségileg is annak a legfontosabb oktatáspolitikai kérdésnek van elsősorban alárendelve, hogy mi a cél, mit akarunk elérni. Az alkotó személyiség kialakításának törekvése a modern kor, a tudományos-technikai forradalom korának igénye, tehát mind a tőkés, mind a szocialista országok oktatáspolitikájának legfontosabb befolyásoló tényezője. Világjelenség annak a kérdésnek a felvetése, hogy melyek azok a felhalmozott értékek, amelyeknek átadása ennek a társadalmi igénynek a kielégítését legjobban szolgálhatja. Ahogyan Szebenyi Péter írja, ezek az értékek nem korlátozódhatnak csupán a kész anyagi és szellemi értékekre, hanem az ezek felhasználásához és újratermeléséhez szükséges tevékenységi tapasztalatok is beleértendők. „A felhalmozott értékek átadása azonban csak az emberiség által elért korábbi eredmények megőrzéséhez és fenntartásához lett volna elegendő. Ahhoz, hogy az emberiség az átvett örökségnél tovább tudjon lépni, azt tovább tudja fejleszteni, szüksége volt és van a továbbfejlesztéshez nélkülözhetetlen tevékenységi tapasztalatok átadására is. A pedagógiai folyamatba átszármaztatott kultúra eszerint mindig két részre oszlott: egyrészt olyan fajta reproduktív tevékenységi tapasztalatokról beszélhetünk, amelyekre a meglevő értékek felhasználásához volt szükség, másrészt olyan produktív, újat alkotó tevékenységi tapasztalatok közvetítésére gondolunk, amelyek a meglevő társadalmi, gazdasági, kulturális helyzet továbbfejlesztését tették lehetővé.” Nyilvánvaló, hogy napjainkban ez utóbbira helyeződik a hangsúly, az előbbi szükségességének elismerése mellett. Ebből következik, hogy nincs az az optimális tananyagfelsorolás, amely elegendő lenne a cél eléréséhez, a fejlesztés területeinek és szintjeinek kijelölése nélkül. A tartalmi megújítás tehát nem szűkíthető le a tananyagkijelölés problémájára, hanem új tantervmodellt követel meg. És ez nem csupán formai kérdés. A követelményrendszernek a tantervekben elfoglalt központi helyét éppen az indokolja, hogy a kívánt célt, a szocialista személyiség kialakítását csak az ismeretek, készségek és képességek együttes tervezésével lehet megvalósítani. Az előbbiekből úgy tűnhetett, hogy a világ oktatási szakemberei azonos cipőben járnak, tekintet nélkül arra, hogy milyen társadalmi berendezkedésben működnek. Ez természetesen nem így van. Ha a problémák egy része mutathat is azonosságot, és ennek megfelelően építhetünk is a nyugati tapasztalatokra, eredményekre, az eltérő társadalmi berendezkedés alapjában, eltérő igényeket támaszt. Sem a tananyagkijelölésben, sem a követelményrendszerek kialakításában nem támaszkodhatunk egészében a nyugati modellekre a világnézeti különbségek, és az eltérő társadalmi gyakorlat miatt. Az ismeretek vonatkozásában a kiindulás azonos, hogy mindent nem taníthatunk, a konzekvenciák világnézeti meghatározottsága azonban nyilvánvaló. Akik az emberiség történetét véletlen jelenségek halmazának tekintik, vagy éppen a történeti fejlődés .