Tükör, 1920 (8. évfolyam, 1-51. szám)

1920-01-04 / 1. szám

Iflíl. évfolyam 1 fő szám waros(vésérhaly, IS20, Január 4, vasárnap Elgfltftiéi) éra t ®.®f­émn ... 40 kar. fftbévr* , . . . 20 kor»^”. OfV«* #**» Óra 80 fffL S*«r­M*»st#*ég«s­kl»«**­­hivaisi t?ar«a­ Vésárhaly, S«éstienyMér 35. SS3» *««#■& «»stöségitelttVen *1, ára 80 fi!!. PárfojjHivul! politika! belnap, f| Kt#«IM»lwa*ail lai«f«a 83 Ura 80 fill. **imi6* »n­hanlft • fóervay Zoltán Kiadó laptulajdonosi Hévész Béla Káosz. Az egész világ sajtóját végig böngészheted és nem találsz benne egyebet beszédeknél és tanácsko­zásnál. Mindenütt értekezlet, ankét, eszmecsere, gyűlés van, amelyeken szóáradatok ömlenek, bölcs szavak hangzanak és mindezek dacára a világ kátyúba rekedt szekere már második éve áll a mocsár közepén és nem megyen, nem bír haladni sem előre sem hátra. Az úgynevezett államférfiak utaz­nak erre, utaznak arra, itt is ki­vágnak egy nagyszerű beszédet, ott is mondanak valami szörnyen okosat és az eredmény ? Fájdalom az eredmény enyhén szólva semmi, ha ugyan a semminél is nem rosz­­szabb. Mert ha csak áll is a nagy mechanizmus, am­i a világ gépe­zetét hajtja, ez már a visszaesés. Mert az emberi haladás olyan, mint egy rakott kocsi, ami hegy­nek fel­halad. Ha megáll, önsúlya hajtja vissza és ez a gyorsulás, a fizika törvénye szerint minél to­vább tart, annál nagyobb... Mi szürke robotosai az életnek, akiknek e nagy pusztulásból csak a szenvedés a­, osztályrészünk, nézzük, csodáljuk s hol fogcsikor­gatva, hol letargiával tűnődünk, hogy merre itt a hiba? Hol itt a baj, hogy a világ legelső nemze­teinél sem lát az ember egyebet egy évvel a háború befejezése után zűrzavarnál. Mi okozza ezt a hullámzást, ezt a megnyugodni nem tudást, ezt a harcok utáni, további harcot, ami talán a népek számára keser­vesebb mint maga a háború volt! A diplomaták, az államférfiak elfogyhatatlan beszédeivel van tele a világ minden lapja, de a tetteiket a beszélgetések és ígérgetések utáni eredményt, sehol sem látja a szen­vedéseibe beleőszült nép. Örökké, folyton mindenütt, csak az hangzik, hogy dolgozni, dol­gozni, dolgozni, mert ez fogja helyrehozni a háború okozta pusz­tításokat. Hiszen mi elhisszük, tudjuk, hogy dolgozni kell. Mi egész éle­tünkön át nem tettünk egyebet, mint nehezen, keservesen, inunk­­szakadtáig dolgoztunk. De hát adjanak módot rá, hogy dolgoz­hassunk, teremtsenek rendet, békét, rendes állapotokat, mert dolgozni csak ilyen viszonyok mellett lehet. Értsék meg egymást a nemzetek, ne igyekezzenek most is az utolsó órában mindenti üzletnek, haszon­nak, praktikus befektetésnek nézni, hanem igyekezzenek egymással a kincseiket megosztani. Ha nekem kenyerem van és ruhám nincs, nem élhetek. Ha ne­ked szened van és nekem munka­gépem, te nem érsz semmit a sze­neddel és én nem indíthatom meg a gépeimet. Ha neked meg van­nak gépeid és nálam vannak azok a munkások, akik ezeket a gépe­ket munkába tudják fogni, egyi­künk sem megy semmire a birto­kában levő értékekkel.. És ez így forog végig az egész vonalon és mégsem akarnak össze­fogni és vállvetve nekifeküdni annak a munkának, amelyről annyit beszélnek. Mégsem akarnak ön­zetlenül, becsületesen, bátran és a huszadik század emberéhez méltóan — aki mindent megért és mindent megbocsát — testvériesen kezet nyújtani egymásnak és neki fogni a legnagyobb munkához: az em­beriség feltámasztásához! Állandó hajlékot a képzőművészeteknek ! A maró­vásárhelyi művészek e hó közepén lezajlott kiá­l­lása színben, erőben, eredetiségben oly magas szín­vonalon állott, hogy önként felvetődik a kérdés: Miért ne teremtenénk állandó hajlékot művészeink produkcióinak! Helyiség is volna, ott a Batross­u­cai Iparmúzem, termeit néhány gép, egy s más lim­lom köti le, a lenti célra kiválóan megfelelne. Kulturember mai igényeit már nem elégítik ki a tucatstílusú bútorok, zsib­­árusok olajnyomatai, kézimunkaüzletek géphímzései, bazárok tömeggyártmá­­nyai szobrokban, nippekkén­t főleg ma, mikor az anyagot oly borsos áron kell megfizetnünk, miért ne kapjunk ellenében oly produkciókat, melyek művészi szempontból is kielégítenének. Tessék állandó kiállítást rendezni, teremtsük meg az egyenes összekötte­tést művészeink és a közönség között, hogy az előbbi ne vesztegesse el mű­veit potom áron holmi „mű­” vagy más kereskedőnek s a közönségnek pedig tegyen egy bevásárlási forrást, ahová azzal a megnyugtató tudattal léphet be, hogy ott garantált művészi produkciókat talál. Tessék interieurokat berendezni. Szobákat,­­nappalit, dolgozót, ebédlőt és hálót. És i­gyenek benne Jeddy tervezte mubátorok, Deák Etelka és Erdélyi Rózsika függönyei, diványpár­­nái s a falakat Marthy, Gulyás, Arnhold, Hajós, Demeter, stb. képei díszítsék, a szalonban Tímár szobrai álljanak és igy tovább. A közö­ség, mely eddig idegenbe ment művészetet, ízlést látni és tanulni, megtalálja igy azt városá­ban is, akik pedig vásárolni óhajtanak, első kézből olcsót és szépet szerez­­hetnek. Marosvásárhely kulturális szempon­tokból ma kétségkívül a vidéki váro­sok közt első helyen áll. Ú­j irodalmi központ, mely egy „Zord Idő“-t szül meg és fejleszt mind magasabbra, oly zenei élet, mely évenként 15—20 hang­versenyt és ötszázas létszámú zeneis­kolát teremt, nem mehet el behunyt szemekkel a művészet többi falai m­el­­lett. Tessék állandó kiállítást rendezni ! Nyíljanak meg a bankok szekrényei, az eddig csupán a színművészet és fő­leg annak női tagjait egyoldalúan tá­mogató mecénások zsebei, áldozzanak, nyújtsanak olcsó, előnyös hitelt, hogy a sok száz pa­píron heverő tervet anyagba lehessen önteni. Ceterum centro: Tessék állandó ki­állítást rendezni! M. 1. : oaa mmmm mmmmm mmmmmsa.} Karácsonyi álom. Nahát! Mondhatom, hogy alaposan csalódtam az angyalkákban, most ez egyszeri . . . Pedig mindég jóban vol­tam velük. Most is gyermekes biza­lommal vártam jövetelüket karácsony éjjelén, de csak nem jöttek, habár már késő éjjel volt ... és én vártam, vár­tam, míg az álmosság el nem fogott. Levetkőztem szépen, cipőm­et ősi szo­kásokhoz hiven az udvarra nyíló ablak párkányára helyeztem, hogy az angyal­kák ha geniroznák magukat hálószo­bámba bejönni, hát belehelyezhessék ajándékaikat a cipőimbe. Aztán lefe­küdtem és elaludtam. Az álom tündére befogta táltosait a fantáziám könnyű szekerébe és elnyargalt velem árkon­­bokron keresztül, vidám bohókás utakra. * * * Ott jártam a boldog megelégedett város főterén és bámultam a mesevi­lágot, a nevezetességeket. Két szobor emelkedett kevélyen a piactéren. Aranybetűkkel volt írva az alapzatra: „Hoch Lajos pékmester műve. 1930.“ Nézem a szobrokat. A közélelmezési nagyságok alakjai finom nullás lisztből kisütve. A világháború emlékei! ... A parkokban mandula, vanillia, narancs, füge, mazsola és a legpompásabb gyümölcsfák, bokrok illatoztak, a szemétdombok aszaltszil­vával voltak betakarva, a sétányok pedig fehér kristálycukorral behintve. A piackat helyén rasztoló napszámo­sok elegáns lakkcipőben, frakkban, keztyűvel, cilinderesen kaszinóztak és hozsannákat zengve vonultak fel a szobrok elé, ahol szafaládékoszorukat és friss komlós fehér cipókat helyeztek el. Az összes vízvezetéki és tűzcsapok­ból a legpompásabb küküllőmenti bo­rok csörgedeztek, melyet a kövérre hízott frakkeres lovak boldogan szűr­ésűttek. A kávéház tulajdonosok a be­lépő vendégeiknek drága és értékes ajándékokkal kedveskedtek, a ruha­kereskedők pedig hetenként kétszer ingyenes szövetkiosztást rendeztek és a megmaradt portékáikat városi sze­metes kocsik hordták a határba elége­tésre. A fűszeresek megrendelésre ajándékként szállították haza a kívánt dolgokat. Minden utcasarkon fináncok kínálgatták a legfinomabb cigarettákat, szivarokat. Bánrész idegenek messzi földről jönnek csodálni hét ország leg­fényesebb kulturm­oziját, melynek elő­csarnokát régi freskók helyett a neve­sebb lánckereskedők és uzsorások portréi díszítik. A kispiacon gázfűtésre berendezett konyhákban illatozik a flekken, kofapecsenye és a kofaasszo­nyok a kóbor kutyákat kocsonyával és zsírba mártott kenyérrel vendégelik meg. Szolgálatkész szabók, cipészek erőszak­kal hozzák le az emberekről a kevésbbé viselt cipőt, ruhát és újakkal cserélik ki. A színházban minden vasárnap dél­után féláru népelőadás. A színészek komolyan játszanak és az egész dara­bot előadják, nemcsak felét. A szín­házi cukorárusnak nincsenek meggaz­dagodási vágyai, 100 százalékkal olcsóbban és nem drágábban árul mint más cukorkakereskedő. Hangversenye­ken a ruhatáros nem vesz minden darab ruháért két koronát, hanem még ő fizet. A város minden utcájában villany és járda. Az emberek arcán nem látható a gond bús ránca, mert mind vidámak és megelégedettek ... Tovább mentünk, a városnak mint­egy ötven új­ágja volt. A legkisebb tizenkét oldal terjedelemben jelent meg. „Híradó“, „Déli Újság*, „Az Ellenzék“, „Jövő népe", „Ellenőr“, „Székely Napló“, „Tükör", „Zord Idő*, „Rivalda“, „Színházi Újság“, „Székely Ellenzék*, stb. stb. ... Az „Újságíró Otthon* elé értünk. Az „Otthon“ előtt egy nagy csoport jólöltözött gyermek és elegáns asszony állott: a rikkancsok. Könny buggyant a szemembe a sok szép, jó és nemes önzetlenség láttára, elkezdtem a boldogságtól zokogni. Az álom tündére szelíden megérintette a válam. — Csak kitartás fiam ! Ez még semmi. A város a lakóinak fele mindeze­ken kivü­l még adót is fizet, hogy így rójja le háláját a miért benne laknak! És ez az adó akkora összeg, hogy belőle a város minden egyes lakója pPQtri Mihály Bólyai-u-3- «•alatti p7inPQzPIP késziti a le«ele«án- p­7­i­n n­V p t! Üdült I­­viiildíj (Nemz. Szinh. bejáratával szembe) uli|jüu£uíu sabb, legmodernebb u L­I |J U­IV u I a Elismert és elsőrendű munkai Állandó kiállítás cipő különlegességekben! Kész cipők kapható ki J ' -

Next