Tükör, 1925 (13. évfolyam, 1-50. szám)

1925-01-04 / 1. szám

2 oldal TUKOR Targus-Mares IMS Január 4. í­r I* L . a Diagnostikai Átvilágítások Röntg­engyógy kas alá­sak Fényképesás Slathermia Kékfény (Ouarc) 9- 9- a MEGNYÍLT I MEGNYÍLT I a Str. Calarasilor (v. Kossuth L. utca) 1. sz. alatt a Gyalui gyógy­szertár udvarában egy modern hogy ezt az epizódot úgy mondjam el, ahogy megéltem és ahogy átérez­­tem. Gondolkodásban, lelki szerkezet­ben, a műveltség alapelemeiben jókora különbség választotta el a megboldo­gult politikust a magamfajtájú betű­­vetőtől, úgyhogy kölcsönös tárgyilagos­sággal néztü­k egymás dolgait, annál is­­inkább, mert a kisebbségi nyomorúság többször összesodort bennünket vele közös sajtómunkára. Néztük egymás munkáját és egyet bizonyosan tanul­tunk egymástól jóideig: tartózkodni minden vonalon a szélsőségektől ! — Néhány éve csak, hogy itt járt a városban Jászi Oszkár, Magyarország volt nemzetiségi minisztere. A már világhírű theoratikus és pacifista akkori emigrációs publicisztikája, mely inkább kellemetlen volt, mint hasznos, igen sok embert elriasztott attól, hogy le­rója tiszteletét a dunai konföderáció Kossuthot folytató nagy propagátora iránt. De nem riaszthatta el azokat, akik eltekintettek az Emigráns keserű­ségétől és a forradalom gyászos vége dacára ellátták, hogy egy nemzetiségi állam belbékéjét csakis a kisebbségek autonómiája teremtheti meg és hogy Jászi későn igazolt igaza nem oka az aradi sikertelenségnek. Ezek közül e torok írója autón kisérte másodmagá­val Jászit a Nyárádmentére, egy kicsiny faluba, melyben találomra megálltunk és végighallgattuk a „Huszadik Szá­zad" volt szerkesztőjének beszélgetését egy magyar földmivessel, akit épen az urcán találtunk. E beszélgetés, mely a publicistának adatgyűjtés, a földmives részéről pedig Csak panaszok elkesergése lehetett, drámai egyszerűségétől, sőt festőiségé­től eltekintve nem közérdekű. Utána visszafelé jöttünk a város felé a Vác­­mánytetőn keresztül és miután talál­koztunk Beregi Oszkár autójával, majd­nem a város mellett még egy autóra lettünk figyelmesek. Abban jött a vá­ros felől Hajdú István dr. egy libera­lizmusáról és olvasottságáról az októ­beri forradalom óta ismert gróffal. Mi a néptől jöttünk, kirándulásszerűlen, Kassákról beszélgetve, telve jóindulat­­tal és érdeklődéssel, az urbánus lelkek értelmi kíváncsiságával, a Mező, a Vidék és a természet iránti szelíd ra­jongással, a könyvben élők vasárnapi faluismeretével. Hajdú a nép közé ment, vidéki kúriájába, igazi hazájába, mely nekünk csak kirándulóhely ma­rad, míg ő neki levegő és élet, éde­sen csorgó anyanyelv és természetes gyönyörűség volt. Hiába minden jóakaratunk és iga­zunk, hiába elmélkedünk a nép javán, mikor még csak tanulmány nekünk, ami a gyakorlat politikusnak népveze­tés és erőgyűjtés, haladás és hatalom. Atyafi érzéseink idegen elméletek ma­radnak, mikor megszólal az igazi atyafi, aki hibáiban és erényeiben, a falu táj­nyelvén értekezik és mozgatja meg a paraszti tömegeket. Jászi igaza a te­tőké, a horizonté, Hajdú igaza a kö­zeli jelen, a földé, az alkalmazkodásé az adott helyzethez, a próféciamentes realizmusé, mely egy világnak harso­gott hideg ideológiák helyett csak egy falunak, vidéknek szaval meleg, szimpla és könnyen kapiskálható szólamokat. Jászi nagy szellem, iró, kicsiben tehe­tetlen, dühödt doktrinár, akit túlél az országokra szóló gondolata és terve. Hajdú nem is említ elvet és világné­zetet, fajról és annak szenvedéséről, kemény védelemről és elérhető ered­ményekről szivóskodik a jóformán név­­szerint ismert megyének. Jászi idegen, mint minden elmélkedő Nagyság, Hajdú itthon van, mint minden praktikus középszer, mely hasznosabb sokáig a Nagyságnál, sokáig, egészen a célig, melyet a Nagyság tűz ki mégis. Háttal voltunk a falunak, Hajdú arccal feléje fordult mindig. „Vár a falu" mondta Erdély íróinak a „Zord Idő"-ben. Ha összetalálkoznék e két gondolat az ősi kultúrájú Erdélyben, ez volna az igazi magyar egység I M. K. Babérosi Balambér. ii. Gondolatok egy bevert fejben. (Regény) (7) Maróti Tarr Ákos úr, de genere Huba már kilenc napja feküdt a Pre­hóczky kúria vendégszobájában. Az első napokban csak pillanatokra tért magához. Kinyitotta a szemét, de mi­kor gondolkozni kezdett, a fejében valami kellemetlen zsongás indult meg. Nem fájdalom volt ez, hanem valami zajféle: kisgyermek korában hallott ilyen lármát falun, a kézzelhajtott ros­táló gépek monoton, fárasztó zúgása tett rá efféle hatást. És mivel ez kel­lemetlen volt neki, behunyta a szemét és újra aludni kezdett. Az alvásba menekült az élet elől, mert itt szép, színes álmok fogadták és ami fő, nem fájt semmi. A kilencedik nap reggelén a késő ősz tavaszra emlékeztető ragyogással szórta tele a beteg szobáját. A novemberi nap fényes kévéi végig táncoltak a fiatal­ember szemein és ez a napsugár­­csak olyan jól esett neki, mintha csak egy szép leány ajkai érték volna fáradt szempilláit. Kinyitotta a szemét és végignézett az ismeretlen szobán. Nem volt tisz­tába vele, hogy hol van. Az ápolónőre pillantott, aztán érezte, hogy a fejét pólya veszi körül. Megint behunyta a szemét és gondolkozni kezdett. Valami halvány szürke mese kóválygott a fe­jében, mint egy mozivászon rossz, alig látható zavaros képe, ami lassacskán tisztulni kezdett, de megint elborult, kavargott, míg végre ott látta magát az események kiindulásánál, amint a vezérigazgató úr szobájában az öreggel beszél és a Katóka arcképe gúnyosan mosolyog reá. De aztán kibontakozott a kép, a mozigép megindult s az események összefüggően peregtek le előtte, addig, mig a fejét bekötözték. Kinyitotta a szemét és odafordult az ápolónőhöz. — Kérem, voltaképpen hol vagyok én most? Az ápolónő látta a tekintetéből, hogy a betege most van elősször teljes ön­tudatánál, örvendve ugrott el az ab­laktól,­ahol abban gyönyörködött, hogy a délceg Gergely inas­milyen nagy­szerű szakértelemmel porolja halk üté­sekkel a perzsaszőnyegeket s odament az ágyhoz s a mesterségével járó kényszerszivességgel és mosolygással felelt neki. — Ah, csakhogy magához tért a nagyságos ur ! Jó helyt vagyunk! A Prehóczky méltóságos ur házában. Itt ápoljuk már kilenc nap óta. A beteg teljesen öntudatánál volt de nem örült egy csöppet sem, hogy a vezérigazgató úr házába került. Ag­gasztotta az a királyi többesszám is, amibe az ápolónő beszélt: „ápoljuk". Ki az ápolásnál az a másik, ha „ápol­­juk“-ról van szó? Csak nem Katóka? Mert ezt igazán röstelte volna. Még a gondolatától is elpirult. Erre nincs és nem lehet szükség. Már arra is emlékezett, hogy mikor innen elment a Katókávali beszélgetés után, hányszor elgondolta és elmondta magában: „ide sem jövök többet !“ És nemcsak hogy idejött, de itt fek­szik betegen, és az a legkellemetle­nebb a dologban, hogy ezzel a be­tegséggel molesztálja a háziakat, de legfőképpen Katókát. — Kérem, — fordult az ápolónőhöz — ki intézkedett úgy, hogy engem idehozzanak ? — Prehóczky méltóságos ur. — És mig eszméletlenül feküdtem, meglátogatott valaki engem? — Igen instálom — belepett a sza­poraszavu ápolónő — a méltóságos vezérigazgató úr sokszor bejött és néha egy órahosszat is itt ült, de mást nem engedett a főorvos úr. Azt mondta, nem szabad, hogy háborgas­sák a nagyságos urat. — Szóval itt más nem járt, csak a doktor, a vezérigazgató úr és ön? — De Gergely, az inas is bejött néha — mondta kissé elpirulva a nagy erős leány kötényét babrálva. Úgy látszott ránézve ez volt e legfigyelemreméltóbb esemény és a legérdekesebb alak az összes látogatók között. — Akkor rendben van — sóhajtott a beteg és megnyugodva hunyta le a szemét, édes jóleséssel élvezve a nap­sugarak arcára ömlő bágyadt melegét, de ami már csak a jólfűtött szobában érzett melegnek, künn a kert megfa­gyott virágai számára fényes, hideg, holt sugarak voltak, amelyekben nin­csen többé semmi a nyári lángolásból. És amint ott feküdt, egy pillanat alatt végigsuhant agyán az egész kö­zelmúlt s elgondolta, hogyha akkor este nem megy be a vezérigazgató úrhoz, nem történik meg vele ez a kalamitás. Elment volna a szerkesz­tőségbe és csak a riporterek referá­­dájából értesül az egész tüntetési ko­médiáról, míg így majdnem végze­tessé vált ránézve ez az ostobaság. Mikor a szerkesztőségre gondolt, elébe libbentek az újságíró barátai, akikhez voltaképpen nem volt semmi köze. Szerette ezeket a kedves, értel­mes de léha és könnyelmű fiukat, érintkezett, barátkozott velük, de csak az kötötte az újságíráshoz, hogy min­den vasárnapra megírta humoros ver­­sezetekben lapja számára a „Heti kró­nikát" Ezek a tréfás, gunyoros versek, amelyek emberekről és eseményekről leszedték a keresztvizet, nagyon tet­szettek a város közönségének s Ba­bérosi Balambért a versek költőjét mindenki ismerte és szerette, sokan nem is tudták, hogy más becsületes neve is van. Az újságírói karrierje elején, (ezelőtt két évvel) tett körutat az országban apja halála után az emigrációból haza­tért Kossuth Ferenc s itt is nagy ová­cióval fogadták a 48-as kormányzó fiát a nyakas cívisek. Az „Arany Bika” szállóban óriási bankett volt, amelyen felállt egy tapintatlan alak és lojális toasztott mondott — a királyra. A to­­aszt alatt roppant feszélyezve érezte magát a társaság. A szónok végső szavait morgás kisérte. Rácz Kari a cigány, stimmolt a tusra, hogy rá­ rántsa a Gott erhaltét. Az újságírók asztala a cigánybanda mellett volt. Balambér ott ült, egy­szerre csak odakiáltja a cigánynak: — Kari, húzd rá, hogy „Jaj de huncut a német!" A cigány egy pillanatig gondolko­zott, de aztán belevágott s végighúzta becsülettel az ominózus dalt. Olyan éljen és tapsvihar tört ki, hogy majd leszakadt a „Bika“ dísz­terme. De nem lehetett megállapítani, hogy a királynak, vagy a nótának szólt e az ováció. A baj csak az volt, hogy másnap már tudták az esetet Bécsben és nagy kázust csináltak belőle. Arról is szó volt, hogy Kossuth Ferencet elfogják, pedig ő szegény feje olyan ártatlan volt a hires botrányban, mint a ma­született bárány. Később kiszivárgott a közönség közzé, hogy Balambér csinálta az egészet, és ez a „hety­i« nagy respektust szerzett neki a sek előtt s megalapította hirlf­ejrös karrierjét — aminek sohasert, vette hasznát . . . (Folytatjuk) Márton. Kedélyes kereskedelmi utazó Egy vigéc, aki szerb külügyminiszternek adta ki magát. Újvidékről jelentik: A palánkai rend­őrség a napokban letartóztatta Marik Rezső zentai 45 éves kereskedelmi uta­zót, aki Nincsics külügyminiszter ne­vével visszaélt. Vasárnap megjelent a bácsi állomás­­főnöknél egy­­zúlöltözött úriember és mint dr. Nincsics külügyminiszter mu­tatkozott be. Az ál-Nincsics arra kérte az állomásfőnököt, hogy tartsa vissza néhány percre a vonatot, amíg a pod­­gyászait az elsőosztályú kocsiba fel nem rakják. Az állomásfőnök eleget tett a kérésnek és ennek következtében a vonat nagy késéssel érkezett meg Bácspalánkára. A vonat elindulása után az állomás­­főnök jelentést tett a közbeeső állo­­másfőnöknek a külügyminiszter utazá­sáról és a palánkai állomásfőnök a hír vétele után nyomban értesítette a polgári hatóságokat, amelyek erre fé­nyes fogadtatást készítettek elő a kül­ügyminiszternek. A hivatalos parádé azonban egy kissé elkésett és Marikot az állomáson nem várta senki. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor a „Klespis szál­lóba" hajtatott és ott a katonai ható­ságok teljes pompában üdvözölték. Az egyik városi tisztviselő, aki vé­letlenül látta dr. Nincsicset, értesítette a feletteseit arról, hogy akit üdvözöl­tek, nem Nincsics, mert a külügymi­niszter nem hasonlít a palánkai illuszt­ris vendéghez. A kellemetlen felfede­zés után a jövevényt leigazoltatták és kiderült, hogy Marik Rezsőnek hívják, soha nem volt külügyminiszter és zen­tai kereskedelmi utazó. Az ál-Nincsicset bekísérték a palán­­kai szolgabiróságra, ahol nem volt semmiféle érzék a kereskedelmi utazó ötletes humora iránt és a hatóság félrevezetése címen meginditoták ellene az eljárást. 1926. évi alőj­egy­itási naptárait még kaphatók Révés Béla könyvkereskedésükért. Barabás & Co. Piata 51 Főtér cipészete

Next