Tükör, 1971. január-március (8. évfolyam, 1-13. szám)

1971-01-05 / 1. szám

KÉPES POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP FŐSZERKESZTŐ: VETŐ JÓZSEF H. FŐSZERKESZTŐ: BÁCSKAI LÁSZLÓ MŰVÉSZETI SZERKESZTŐ: PELBÁRT OSZKÁR OLVASÓ SZERKESZTŐ: ZÁCONI FERENC HAZAI TUDÓSÍTÁSOK BALOG JÁNOS KULTURÁLIS ÉLET: MAJOR OTTÓ FOTÓFŐMUNKATÁRS: REISMANN JÁNOS KARIKATÚRA: KAJÁN SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST VIK­., GYULAI PÁL U. 14. TELEFON: 137-660 POSTAFIÓK: BUD­APEST 8. PF­G KIADJA: A HÍRLAPKIADÓ VÁLLALAT FELELŐS KIADÓ: CSOLLÁNY FERENC TERJESZTI A MAGYAR POSTA ELŐFIZETHETŐ BÁRMELY POSTAHIVATALNÁL, A KÉZBESÍTŐKNÉL, A POSTA HÍRLAPÜZLETEIBEN ÉS A POSTA KÖZPONTI HÍRLAP IRODÁNÁL BUDAPEST V. JÓZSEF NÁDOR TÉR 1. SZ. ELŐFIZETÉSI DÍJ: EGY HÓNAPRA 16,- FORINT NEGYEDÉVRE 48,- FORINT EGY ÉVRE 192, FORINT 71.0210 ATHENAEUM NYOMDA BUDAPEST ROTÁCIÓS MÉLYNYOMÁS FELELŐS VEZETŐ: SOPRONI BÉLA IGAZGATÓ INDEX 25817 Meg nem rendelt fényképe­kért és kéziratokért a szer­kesztőség nem vállal felelős­ A címlapon: A két Rátonyi a tévében Cikkünk all. oldalon (Fotó: Komáromy Gábor) A hátlapon: Hirdetés (Fotó: Farkas Tamás) 4 XX Nem egyszer gondolok mostanában arra a lausanne-i koncertre, úgy mondták, gálaest volt. A híresen szép svájci városból, a Lac Léman (ismertebb nevén: a Genfi­tó) közeléből közvetítette a televízió, biztosan emlékszik rá más is, nemrég rendezték ezt, felvonult nem egy vi­lágrész művészelitjének színe-java, mégpedig ingyen, az United Nations International Children’s Emergency Fund (hadd írjuk le egyszer teljesen az UNICEF-et) javára. Nem a nagyszerű szereplőkre gondolok most vissza, meg­érdemelték a sikert, nem az énekesek, a muzsikusok, a táncosok produkcióira, hanem a műsorvezető, Peter Us­tinov szavaira,­­őt sem kell bemutatni már nálunk, lát­tuk a Spartacus című filmben is; nagy színész, bölcs író, melegszívű emberbarát.) S mint említettem, a televíziós közvetítőláncokon keresztül a fél világnak mondhatta el, ami a szívén feküdt. Hogy ezen az elegáns estén nem tud és nem akar csak szép, kellemetes, ideillő szavakat talál­ni, addig nem, amíg a szervezet, amelynek kasszáját volt hivatott gyarapítani a gálaest is, nem képes betölteni ne­mes hivatását, a gyermekek segélyezését. Évente csak százmillió rászoruló gyereknek juttathat valamit, pedig még kilencszázmillió éhezik, nyomorog, vár segítséget, de erre már kevés a fund, a bizottság rendelkezésére álló alap. Pedig csak annyi pénz kellene a kilencszázmillió gyerek támogatásához, jegyezte meg keserű gúnnyal Pe­ter Ustinov, amennyibe egy háború egy napja kerül, s nem is kolosszális, hanem amolyan kicsinyke, egyszerű, szerény, szokványos háború egy napja. Körülbelül ezt mondta Ustinov, néhány szívbemarkoló szóval. S való­színűleg csak a közvetlen háborús kiadásokra gondolt, talán a repülőgépekre, a tankokra, a mérhetetlenül sok­féle matériára, meg talán a katonák zsoldjára is, a had­sereg fenntartásának egynapi költségeire, s talán arra is, milyen hosszra számíthatnak a tőzsdéken a hadianyag­­gyárak részvényesei, ha megindul és huszonnégy órán át száguld az Apokalipszis lovasa. De nem számította hoz­zá, nem is számítha­tta, mennyi vér, könny, gyász, szen­vedés teszi teljessé egy háborús nap mérlegét. S ez nem frázis, feltevés, rémlátás. Adatok vannak, filmek, ripor­tok állnak rendelkezésre róla, hogy háborús napok hosz­­szú sora, háborús hónapok, sőt immár évek, évtizedek zúdítanak leírhatatlan pusztulást emberekre a világ kü­lönböző lázas gócain.­­ Mi mást is remélhetnénk hát elsősorban az új esztendő­től, mint azt, hogy végre, végre békesség legyen, elhall­gassanak a fegyverek, megszűnjön a háború sújtotta né­pek, a hadszínterekre vezényelt milliók szenvedése, s az agresszióra bármikor kapható kalandorok kedvét végleg elvegyék terveik megvalósításától. Nem olyan monda­tok ezek, amelyeket már máskor is, sokszor is elmond­tunk? Igen, régi óhajok ezek. De lehet-e ezt elégszer elmondani? Most mintha nagyobb lélegzettel mondanánk ki ezt a kívánságot, mert — ha a dühödt háborús próbál­kozások még erősen nyugtalanítják is a világot — a vég­kifejlet nem lehet kétséges, a legutóbbi évek tendenciája előrevetíti a békeszerető emberek sikerének fényét. „A világ fejlődésének fő irányát —, az imperializmus min­den erőfeszítése ellenére — a szocializmus, a társadalmi haladás, a nemzeti függetlenség erői határozzák meg. Az elmúlt évek eseményei is megerősítik, hogy az imperialis­taellenes harcnak a döntő ereje a szocialista világrend­­szer. A népek tudatába egyre jobban behatol az a fel­ismerés, hogy a szocialista országok előrehaladása, gaz­dasági és katonai erőinek növekedése, egész társadalmi fejlődésük a világ haladó erőinek a küzdelmét segíti”. Ez a néhány mondat a párt X. kongresszusának határoza­tából való, abból a programból, amely meghatározza a ránk váró feladatokat, a szinte egy egész korszakot fel­ölelő célokat, s a nemzetközi helyzet alakulása befolyá­solja ezt a programot. Elég sok tapasztalatunk van már róla, hogy a feladatok teljesítése, egy kis ország, Magyar­­ország népének építőmunkája, minden eredménye akár a földkerekséget érdekelheti, mert — emlékeztetek a kongresszusi határozatra — hozzájárulhat a szocialista országok előrehaladásához, segítheti a világ haladó erői­nek gigászi küzdelmét, végső soron hozzájárulhat mind­azoknak a megfékezéséhez, akik csak háborúban tudnak gondolkodni, s mindenáron fegyverkezési hajszát akar­nak diktálni. Az MSZMP X. kongresszusa ugyan az ország legnyilvá­­nosabb tanácskozásává vált, a modern hírközlés révén, de elhatározásai, mondanivalói tulajdonképpen csak most kezdenek érlelődni a magyar dolgozók között. Hazánk fejlődésének, a nép életének minden fontos kérdését és problémáját, örömét és gondját számba vette a kongresz­­szus, s ahogyan e hatalmas „pártnap” tűzbe hozta, lelke­sítette a lakosságot a tanácskozás idején, most a folyta­tás jeleit látni. Nem véletlen, hogy a kongresszus hatása­ként a kommunisták magatartása, helytállása került a közfigyelem előterébe, de ugyanígy, eléggé nem üdvö­zölhető módon a lakosság tovább megy: mind nagyobb tömegekben, a társadalom legkülönbözőbb rétegeiben erősödik a meggyőződés: a program megvalósításában mindenkinek megvan a helye, rendkívül sok függ min­den egyes embertől, hogy el tudjuk végezni a mi gene­rációnkra váró feladatokat. És mind jobban erősödik az a meggyőződés is, hogy ezekért a feladatokért érdemes dolgozni, a boldogulás és a béke van rájuk írva. Az el­ső, most már közvetlenül előttünk álló terv, az 1971-es költségvetés a napokban került a parlament elé. Azóta sok dicsérő, értékelő jelző hangzott el róla, én a legszeb­beket idézem: biztató, ösztönző, megnyugtató. És, ami szintén hozzátartozik a tervhez, a lakosság nagy több­sége megelégedéssel regisztrálja, hogy ez nem hangzatos fogadkozásokra épül, nem is vár, nem is fogadná el az ilyesmit, sokkal inkább megalapozott, tárgyilagos, hoz­záértő tetteket, példamutatást. * A példamutatás__Tudok is egy példát. Nem új város­ban, gyáróriásban játszódott le, nem is volt úgynevezett különleges teljesítmény, nem kohászok, martinászok, to­ronydarusok, vagy traktorosok voltak a főszereplők, aho­gyan ezt már megszoktuk könyvekből, színdarabokból, filmből, riportokból. A múlt vasárnap hajnalban a buda­pesti Nagykörúton eltört az 1200 milliméteres főnyomó­cső, ilyesmiről csak lidércnyomásos éjszakákon álmodnak a vízügyek vezetői. A víz feltört, tönkretette az úttest nagy részét, a villamossíneket feldobta, több mint ezer lakás maradt víz nélkül a sűrűn lakott Erzsébetvárosban, s környékén. Ez volt az évtized legnagyobb csőtörése. Ami ezután történt, igazán megörökítést érdemel. Egy­más után érkeztek a helyszínre a Vízművek teherautói, földgépei és — akiket legelőször kellett volna idesorolni — az emberek, mérnökök, árokásók, hegesztők, riadó volt a Köztisztasági Hivatalnál, távolabb pedig a közle­kedési vállalat igyekezett úgy, ahogy fenntartani a for­galmat, ha az átszállás még kellemetlen is volt, főleg az útbaeső Nyugati pályaudvar felé igyekvő, csomagokkal megrakott budapestieknek. De ment a munka! Ezren és ezren nézték a Vízművek munkásainak küzdelmét a bajban. Nézzék? Csodálták! Nem szeretnék nagy szava­kat használni, de vasárnap délelőtt valahogy úgy tűnt, hogy a pesti polgárok tanúi a munkások példamutatá­sának. Minden egyes ember megfeszített erővel dolgo­zott, hogy legalább részben legyen vízszolgáltatás a ház­tömbökben. „Vasárnap van, biztosan kétségbeesve áll­nak a háziasszonyok az üresen mozgó vízcsapok előtt, se­gíteni kell rajtuk”. Hallottam ezt? Mondta valaki? Vagy csak elképzeltem? De hát ez nem lehet, a munkások úgy dolgoztak, mintha tényleg ilyen megértés, segítőkészség, helytállás hajtotta volna őket. — íme, milyen messzire kalandoztam — a lausanne-i dísz­teremtől a nagykörúti sárgödörig. Abban a reményben tettem ezt, hogy talán sikerült felébresztenem egy gon­­dolatot, egy gondolatnak a csíráját, hogy a kilencszáz­millió nélkülöző gyerek sorsának enyhítése, meg a ma­gyar nép munkájának az „obulusa” tulajdonképpen nem független egymástól. Valahol, egyszer találkozik majd, mi pedig elmondhatjuk akkor: békés törekvéseink hoz­zájárultak ahhoz, hogy nem egy, hanem sok háborús nap költségei szolgálják az emberek javát, bárhol is éljenek. Igen, mit is kívánjunk hát 1971-re? Nem érzem közhely­nek: boldog, békés, békésebb és nyugalmasabb új eszten­dőt a világnak, mindenkinek! S magunknak — mert et­től elválaszthatatlan — sok sikert, optimizmust, mun­kát, terveink megvalósítását. VETŐ JÓZSEF A HETVEN­EG­YEDIK □ 3

Next