Tükör, 1974. január-március (11. évfolyam, 1-13. szám)

1974-01-01 / 1. szám

Táplálkozás, lakás és ami utána következik BESZÉLGETÉS BÁLINT JÓZSEF ÁLLAMTITKÁRRAL, A KSH ELNÖKÉVEL Szombat. A Központi Statisztikai Hivatal Keleti Károly utcai központjában a munkatársak fele­­ szabad ma. Az elnöknek, Bálint Józsefnek is szabad szombatja lenne, ha nem fáradt volna be a kedvemért, erre a találkozóra. És ahogy ilyen­kor lenni szokott, a beszélgetés is ezen a tájon, a több szabadidő kihasználása körül indul, ami statisztikai témának sem érdektelen. A KSH- soknak, mint megtudom, számos sport, turiszti­kai stb. lehetőségük nyílik hét végén, bár az igény nagyot nőtt és — ahogy az elnök mondja — a „számlát” ezzel kapcsolatban, akárcsak sok­helyütt, a sportvezetők benyújtották már. Álta­lánosabb értelemben is faggatom e témáról, hi­szen a „szabadidő” felmérések, megfigyelések világszerte napirenden vannak. — Az a személyes tapasztalatom — mondja az államtitkár —, hogy egy bizonyos műveltségi, érdeklődési szinten, legyen szó munkásról, ér­telmiségiről, vagy bárkiről, nem olyan nagy probléma a mai szabadidő „eltöltés”. Nehéz meg­oldást találni viszont a gyermekes anyák hely­zetében ... Végül is oda lyukadunk ki, hogy némileg divat is a ma annyira előtérbe került szabadidő-kuta­tás, és hogy e probléma valamelyest fel van fújva. Itt az év vége, az új év kezdete. Egy és más új jelenség felől kérdezgetem Bálint Józsefet, amiről most, e fordulón, különösen érdemes szót ejteni. — Nem könnyű statisztikailag megragadni az ilyesmit — hangzik a válasz. — De amit nagyon fontosnak tartok, még ha nem is egészen új je­lenség, hogy az ország alapjában véve úgy fej­lődik, ahogy a tervekben meghatároztuk, ahogy előre láttuk. A nemzetközi háttere ennek, ami a szocialista országokat illeti, hasonló; egyébként nem tűnünk ki különösebben közülük, de nem is kullogunk hátul. A fejlett tőkés országokban viszont fellelhető legalább három olyan körül­mény, amit kinn járt magyar turistáik is jól is­mernek. Mindenekelőtt, a nagy mítosszal körül­vett dollár megingott, pedig szinte szimbólum­ként lebegett a magasban már régóta, a háború előtt is, a mi közvéleményünk előtt is. Persze, ha meg is ingott, azért még erős. A másik je­lenség a gyorsuló infláció, a harmadik, a leg­újabb pedig, az olajkrízis, vagy energetikai vál­ság, aminek úgy tűnik, súlyos következményei lehetnek, s a kérdés kimenetele számunkra sem egyértelmű. — Visszatérve kiindulópontunkhoz, azt hiszem, nem szerénytelen, ha azt mondjuk: amit 1973- ban elértünk, nagyon szép teljesítmény. És nagy élmény is mindenki számára, aki formálója, ré­szese a gazdaságpolitikának, az országban folyó munkának. Megkérdem az államtitkárt, vajon mióta mond­ható elfogadhatónak a tervek és a tények össz­hangja? — Talán 1965—1966 óta — mondja kicsit tűnőd­ve Bálint József —, azt követően, hogy a mező­­gazdaság szocialista nagyüzemei szervezetileg és gazdaságilag teljesen megszilárdultak és tisztá­­zottabb lett az iparfejlesztés jellege, amit inten­zívnek nevezünk. Akkor váltak ugyanis tartóssá gazdaságunkban azok a tényezők, amelyekre a valóban tervszerű munka felépülhetett. Tehát nem azért, mert akkor „nagyon okosak” lettünk. Ezért nem teszem ezt az időpontot 1957-re. Bár annak a jelentőségét, csak mi, magyarok ismer­jük igazán. De azután bizonyos tervszerűtlensé­­gek, gazdasági nehézségek még meg-megleptek bennünket. Egyszóval, most már elég jól meg tudjuk tervezni, amit akarunk, és a teljesítés elég közel áll a tervhez.­­■ Természetesen, azóta is akadtak problémáink, például az 1971-ben jelentkezett „takaró-kérdés”, azaz hogy mire futja nemzeti jövedelmünkből. Vagy, közgazdasági nyelven, milyen a népgaz­dasági egyensúly. Nos, ez is sokat, javult azóta és ma kielégítőnek mondható, nemScöltünk töb­bet, mint amit termelünk. Jelentkeztek tőlünk független nehézségek, például a hetvenes árvíz, az állattenyésztés járvánnyal kapcsolatos zava­rai, a harmadik azonban, tudniillik a beruházá­sok túlfűtöttsége, tőlünk függött Az 1971. és 1972. évi központi bizottsági határozat azonban nagy horderejű döntéseivel jó irányba orientált, és ma joggal beszélünk az azóta végzett munka nagy eredményeiről. Ráadásul megvannak a fel­tételeink is, hogy ez a stabilitás ne boruljon fel. Természetesen, ez nem érvényesül önmagától, de nem is fenyegeti komoly veszedelem. Most már gyümölcsözik a vállalati kezdeményezés, a törekvés a jobb minőségre, a bátrabb üzletpoli­tika, mindaz, ami a reformmal elindult, tehát hogy sokan gondolkoznak, kezdeményeznek, vál­lalkoznak, s ez beváltja a reményekeit. Ha már ebben a házban találkoztunk, nem tá­masztaná alá ezt néhány sokatmondó ténnyel? — jegyzem meg. — Kivitelünknek az ötéves időszak végére terve­zett szintjét már ebben az évben felülmúljuk — mondja az államtitkár. — És kiemelem, hogy ez az irányzat érvényes tőkés exportunkra is. Nos, ez az iparnak és a mezőgazdaságnak nagy fegy­verténye s a kereskedők munkáját is dicséri. A mezőgazdaságban viszont elértünk egy bizonyos fordulóponthoz: nevezetesen, a gabonatermelés­ben stabil helyzet alakult ki. A tervidőszak vé­gére 31 mázsa hektáronkénti termést tervez­tünk, és az idei eredmény 34,7 mázsa immár. Megint kijelenthetjük, hogy gabonaexportáló or­szág vagyunk. Továbbá: az egykori 33 kilogram­mos hús-,,fejadag” máig 65—66 kilogrammra nö­vekedett. Ehhez persze takarmány kell. Egyéb­ként 1975-re egy főre terveztünk 67 kilogramm húst, és ezt a szintet már három év alatt csak­nem elértük. Mindezt a mezőgazdasági termelés jelentős ösztönzése s korszerűsítése nélkül nem értük volna el. Valóban imponáló tények, de vajon csupán ezek kiemelése alapján (bár én tudakoltam ezeket), nem túl szép a menyasszony? — Amit én kritizálnék — folytatja az államtit­kár —, az először is az építőanyagipar, amely­nek teljesítménye sem a tervet, sem a szükség­leteket nem fedezi. Az utóbbi három évben fele olyan gyorsan növekedett, mint ahogy számítot­tunk rá. Hosszú az építkezések ideje is. A zöld­ség- és a gyümölcstermelés, valamint a burgo­nyatermelés ugyancsak nem éri el a kívánt mér­téket, fogyasztói áruk is emelkedő. Ezek tehát adott feladatok és foglalkozunk is velük, hogy javuljon a helyzet. És ha még megemlítem, hogy a fogyasztási árak összességében is na­gyobb mértékben emelkedtek, noha nagyobb­részt központi intézkedések alapján, mint azt az ötéves tervben számítottuk, akkor gondolom, igaz a kép.­­ Azt hiszem, ideje, hogy előretekintsünk. 1974-re terelem a szót, pontosabban az új esztendőben elérhető, megfogható tényekre. — Mindenekelőtt: biztos úton haladunk a ma­gas szintű, korszerű táplálkozás felé. A legfej­lettebb országok fogyasztásától mindössze 15— 20 kilogramm hús választ el­­ bennünket, s így ebben utolérni őket már nem olyan távoli. A lakáshelyzetet is a kitűzött céloknak megfele­lően javítjuk. Ebben ugyan még nagy erőfeszí­tés vár ránk, de a lakásépítés megillető helyén van már szociálpolitikánkban és arányos az or­szág teljesítőképességével. Tehát az egymillió lakás... ? — folytatnám a gondolatsort. — Azt túlteljesítjük, de a mennyiségre törekvés szakasza ezzel nem zárul le, mert még nem tel­jesítjük vele az „egy háztartás — egy lakás” célt. Viszont a jelenlegi ütem, azaz ezer lakos­ra 8­—9 új lakás évenként, elegendő ahhoz, hogy pár év alatt eljussunk a megvalósításhoz, ha a városokban növeljük az építési tempót És végül is: táplálkozás, lakás ezt tartom a jelenlegi fej­lődési szakaszban alapvetőnek. Természetesen, egyebekben is tovább haladunk, legyen szó a ház­tartás gépesítéséről, gépkocsiról és nem utolsósor­ban a művelődésről. De ahhoz, hogy örömmel men­jünk el a munkába, vagy akár egy moziba, vagy vásárolni egy jó öltönyt, kell egy lakás, ahonnan örömmel elindulhatunk és ahova szívesen térünk meg. Milyen feltételek teljesítésétől függ ez a helyes irányú és kedvező ütemű előrehaladás? — kér­dem. — Először is, folytatjuk az említett mezőgazda­­sági politikát. Az ugyanis, hogy ilyen mezőgaz­daságot tudtunk teremteni, igen előnyös szá­munkra. Továbbá, a mostaninál is szelektívebb, azaz „válogatósabb” iparpolitkát tervezünk. A nyereséget pedig, véleményem szerint, nem szid­ni, hanem csinálni kell. Attól, hogy itt-ott ta­pasztalható manipuláció — amit természetesen én is elítélek — nem válhat gyanússá a nye­reség, hiszen ebből származik a lakás és egyál­talán­ az egész szociálpolitika. Végül, nagyon fontos a nemzetközi versenyképességünk növe­lése. Úgy tapasztalom, hogy éppen ez utóbbiról, tehát a magyar produkcióról, főleg ipari vonatkozás­ban, feltűnően megosztó az emberek vélemé­nye — említem meg, ön hogyan látja ezt? — Versenyképességünk ma már jobb, mint ami­lyennek hisszük, avagy olykor tálaljuk. A ter­mékek igen széles körének műszaki és minőségi jellemzőiben lényeges javulás tapasztalható. Hadd hivatkozzam hirtelenében a Videoton kis méretű elektronikus számítógépeire. Mondha­tom, elsőrendűek! Vagy autóbuszainkra... És folytathatnám sokáig a sort. Én a hibát a költsé­gekben látom. Sok üzemben drágán termelünk. Ezen pedig csak a szelektivitás segíthet, tehát a következetesebb válogatás a gyártandó cikkek­ben. A kiválasztottakat azután nagyobb soro­zatban, korszerűbb technológiával, olcsóbban ál­líthatjuk elő. Hogyan foglalná össze a mondottakat? — kér­dem végül is Bálint József államtitkárt, meg­jegyezve,­ hogy ha már eddig sikerült, kerüljük továbbra is az ünnepélyességet, bár ezt a be­szélgetést újévi számunk élére tervezzük. — Számadásunk kedvező. Terveink jók, bizta­tóak. Nő a termelés s ennek alapján az életszín­vonal. örvendetes az ipari és építőipari mun­kásság 1973-ban végrehajtott béremelése. Most a szociálpolitikában következik nagyobb lépés. Ennek középpontja a család, a gyerekes, a több gyerekes család. Nem egyszerűen a nőket kell általában támogatnunk, hanem elsősorban a csa­ládot, a gyerekes családokat. A jövő évi terv ebben az irányban tesz további lépéseket. Szá­momra, és gondolom, mások számára is, nagyon megnyugtató, hogy nálunk elég világossá vált, merre kell a szocialista építésben haladnunk. Tanakodunk, de a döntésekben sikerül megra­gadnunk a fő irányokat. És innen ered, hogy az emberek a magántervezésükben is stabilitásra, létbiztonságra számíthatnak és számítanak Ez a határozottság a politikában, a gazdaságban és a szociálpolitikában az alapja a jó­­ közérzetnek. Megköszönöm a beszélgetést, és már csak távo­zóban váltunk néhány szót. Az államtitkár uszo­dába, e sorok írója a hegyekbe készül. Szabad­szombat van. BALOG JÁNOS

Next