Új Tükör, 1977. október-december (14. évfolyam, 40-52. szám)
1977-10-02 / 40. szám
HETI AJÁNLAT MEDÚZÁK Fekete János regénye „Fő bűnöm, hogy már negyvenkilenc éves vagyok” — vallja magáról a szerző, akinek ez az első megjelent kötete. Prózaírónál nem is olyan nagy bűn ez a kései kezdet, főleg, ha az általa emlegetett „íráskényszer”, mely a mostani kisregényt is kilökte belőle, már tizenöt éve tart. Csak az akv 20 KÖNYV EMBERARCOK Beke György, Cseke Péter,Marosi Barna riportkönyve Bicskával leszúrták Tóth Menyhértet, a balánbányai üzemi étterem előtt. A gyilkosság után öt perccel a jelenlevők közül senki sem akart a tettesről személyleírást adni, az áldozat legjobb barátja is csak szűkölt. Kétszer ennyit ha mond az esetről Marosi Barna, aztán megy tovább az Olt-part rézérccel kerített részén. Pedig a villámnál is nagyobbat villanhat egy bicska, élesebben bevilágíthat a legmélyebb bányába, az emberi lelkekbe. Úgy látszik, Erdélyben, Romániában is lassacskán az az egyetlen eseménye a riporter társadalmi búvárkodásának, hogy ő maga elmegy valahová, végigjárja a Dunamentét, felkeresi Kós Károly szomorú aktualitású sztánai tűzhelyét, vagy a kevés figyelemre méltatott marosvásárhelyi kémiaprofesszort — ahogy ezt Beke György, Cseke Péter és Marosi Barna teszi az Emberarcok című kötetben. Persze, igazságtalan vagyok, hisz a cím is figyelmeztet, hogy itt elsősorban riportrékat kapunk: riportot is (se), portrét is (se). Azért sok lila novellánál érdekesebbek, maibbak, sőt hosszabb életűek ezek az írások, bár a Dunához hasonlóan egyszer mélyebb, másszor sekélyebb mederben hömpölyögnek. Legfőbb értékük a történetiség, abban az Erdélyben, ahol mindig kéznél volt legalább három, egymás ellen kijátszható nemzetiség. A szerzők nálunk szokatlan riporteri tudással és biztonsággal kapcsolják a legmaibb eseményekhez is a múltat, nem évtizedes, de történelmi távú bizonyítékául annak, hogy a haladásért nemcsak egyik, hanem mindegyik nemzetiség megtette a magáét. Az erdélyi magyar nyelv frissítő erejét ebből a kötetből is kiérezni. (Kriterion) Pünkösti Árpád Jönös, hogy ettől a megkésett kezdőtől ilyen ifjontian forrongó, a higgadtság semmi jelét nem mutató művet kaptunk a kezünkbe. Áll ez a stílusára is. Mondatai gyakran szinte versként gördülnek, mármár kötött ritmusban, majd darabossá, nyerssé válnak. Itt az élőbeszédhez közelítenek, ott keresetté görcsösödnek. Ehhez a könyvhöz azonban talán illik is a stílus efféle kavargása. Ezt mintha egy örök kamasz írta volna, aki nem szűnik meg mindig újra fájdalmasan felfedezni, milyen csúnya a világ, de nem szűnik meg elhatározni sem, hogy ő majd megjavítja. 1937, 1955, 1956: ebben a három esztendőben peregnek az események. Az első rész — a meg-megbicsakló előhang — el is maradhatott volna, elég lett volna később visszautalni az akkor történtekre. A fő mondanivalót a második rész hordozza, ez a legkidolgozottabb. Lényege: egy bányászváros vezetőinek válsága, akiket az előző társadalom elitjének a morálja bűvöl és zülleszt. A szerző kamasziszonyata itt a legmeggyőzőbb. Az 56-os utóhangban viszont a regény szinte drámába vált át. A történelmi atmoszféra váratlanul nagy nyomása alatt találkozunk ismét az addigi szereplőkkel, s látjuk őket felajzottan, kit a bukás, kit a halál, kit a szerveződő új hatalom felé indulóban. (Szépirodalmi) Varga Domokos TÜZES ÉGBOLT Vladimir Miro regénye Otthonról, Zemplénből jól ismert családnevek — Meczner, Füzesséry, Tasnády, Dókus (és: Kossuth!) — villannak fel sorra e regényben, melynek szlovák eredetije Kassán jelent meg 1969-ben, s amely a magyar és a szlovák nép közös múltjának egyik legtragikusabb szakaszát eleveníti meg: az 1831-es zempléni, illetve felvidéki koleralázadást. Úgy, ahogy történt? Nagyobbrészt. Nem minden motívum és főként nem minden valóban élt s a nevén szerepeltetett figura tevékenysége és jelleme hiteles. Ámde: ez regény, és így tekintve, Miro átlagon felül tájékozott és hűséges a korhoz és eseményeihez. Egyetlen lényeges motívumát vitatnám: azt, hogy a felkelés kirobbanásában — az általa is jól megjelenített gazdasági-politikaitársadalmi viszonyok mellett — oly nagy szerepet tulajdonít egy vagyonából kikopott, intrikus kisnemes, Tasnády Péter személyes intellektuális-politikai „méregkeverésének”. Ez a regény — és még inkább a történtek — belső logikájának is ellentmond. Egy ilyen, démonikusságában Jókai tollára méltó figura békésebb időben is képes lehetett volna felkelést szítani, 1831 drámai napjaiban viszont nem volt szükség az ő „katalizátori” működésére, hogy kirobbanjon a szörnyű, jogos indulatokból irracionális tombolásba átcsapó népharag. A Tüzes égbolt így is történelmi regényeink javához tartozik s ez a nyelvtani szerkezet itt azt kívánja hangsúlyozni, hogy Miro művéről a legjobb érzésekkel mondhatjuk, hogy a „miénk” is: a kort, melyben e vidéken az elnyomók túlnyomóan „de genere Huba” magyar nemesek voltak, a lázadó elnyomottak viszont túlnyomóan szlovák és ruszin jobbágyok, nemzetiségi-nemzeti elfogultságtól mentesen, a történelmi-társadalmi folyamatokat dialektikus ellentéteikben megragadva tudta ábrázolni. (Európa—Madách) Lázár István KUPOLÁK Hajnal Gábor versei Szokás a messzi Keleten, hogy pré-'* seit virágsziromra, szép rajzú levélre írt néhány szóval ajándékozzák meg egymást, gyöngéd napok együtt töltött örömeire emlékezve a barátok. Értékét nem az anyag nemessége, maradandósága jelenti, hanem a gesztus maga: lomb és virág elpereg, porlad a betű, s maga az ember is, de amíg él, amíg van, őrzi a szépség közösségét. Hajnal Gábor versei ilyen szerény, ilyen finom rajzú küldemények. Szinte mindenik sorát belengi az elmúlás fájdalmas bizonyossága, ám mindenik levélen ott a betűkkel jelölt reménykedés: megtart a közös sors emlékezete. Képei ennek az elmúlást s reményt sugalló hangulatnak levélerezet pontosságú kifejezői. Nem használ szokatlan szókapcsolatokat, jelzői nem hökkentők vagy áttételes jelentést hordozók: azt fejezik ki, amit a nyelvsok évezredes rendjében megszoktunk, elfogadtunk. Dísztelenül egyszerűek választott versformái is: a rím a ritmus szelíden csendül össze,, lágyan lejt. Talán csak enjambement-jai merészebbek, mint az ilyen hangszínű verseknél szokás, de ezekkel is a stílushűséget erősíti: a halványult szirom széle töredezett. Nem a világ tökéletes, hanem az elmúlás. Vonzó ereje ennek a lírikusi vallomásnak abban áll, hogy meglátja s vállalja nem kiváltságos sorsát: emlékei, csalódásai, vágyai és belenyugvásai mindenikét egylényegűnek tudja bárki emberfiáéval. Fájdalma egyidejűleg hordja a vigaszt is: része a török körforgásnak. (Szépirodalmi) Berkes Erzsébet KÉSEI ARATÁS Elin Pelin elbeszélései „Minden sorából érződik, hogy ez a nagy író része a csodálatos bolgár természetnek” — írta Elin Pelinről Gorkij. A csodálatos bolgár természet hovatovább már meghitt ismerőse az utazgató átlagmagyarnak, ám az a részecskéje, amelyről Gorkij beszélt, egyelőre még nemigen. Talán a most megjelent novellagyűjtemény segít ismerkedni, vagy elmélyíteni az ismeretséget. Nehogy azt higgye valaki a fenti idézetet olvasva, hogy Elin Pelin afféle „tájfestő” író. Nem, sokkal inkább a bolgár ember természetének festője. A falusi élet tragédiáinak, komédiáinak, tragikomédiáinak ábrázolója. Béresek, molnárok, kocsisok, pópák, no meg szerelmes lányok és legények sorsainak számtartója, öreglegények, özvegyasszonyok keserveinek együttérző elbeszélője. S népi író létére valahogy előnyére különbözik a legtöbbjétől, akiket népi íróknak szoktak nevezni, nyoma sincs benne népieskedésnek. Tömören, egyszerűen jellemez. Többnyire nem is annyira a szavuk járásával, inkább mozdulataikkal, viselkedésükkel egyedíti hőseit. Mint például a feledhetetlen Halottak napja című aprócska remekben azzal a jelentéktelen mozdulattal árul el szinte mindent a férjhez kívánkozó, csúnyácska özvegyasszonyról, ahogyan az el-eltakarja száját, nehogy elővillanjanak hosszú fogai... Az Elin Pelin néven publikáló Dimitar Ivanov száz éve született. Kétségkívül „van benne valami”, hogy amint a könyv fülszövege állítja — ő Bulgária legnépszerűbb írója. Könyvkiadásunknak a centenáriumról megemlékező gesztusa talán feledtet valamit abból a nem éppendicséretes tényből, hogy mintegy tíz éve még nem csupán a születésének, de a halálának évszámát is rosszul adta tudtunkra a bolgár irodalom történetét taglaló magyar kézikönyv. Most egyébként ugyanazok fordították az elbeszéléseket élvezetes magyar nyelvre, akik azt a bizonyos kézikönyvet írták: Juhász Péter és Sipos István. (Magyar Helikon) Csala Károly SZÍNHÁZ A VIHAR KAPUJÁBAN Madách Kamaraszínház A következő utat járta be A vihar kapujába, amíg eljutott a színpadra: kezdetben volt az eredeti novella, A cserjésben címmel; Két szikár tanúvallomás egy gyilkosság ügyében, köztük a gyilkosé, a nőé, aki miatt elkövették ésegy médium segítségével) a halott áldozaté. Mindegyikük ugyanarról beszél, és mindegyikük másképp mondja el ugyanazt. Hideg, kiábrándult írás, az igazság kidönthetetlenségéről; megérteni belőle, miért nevezte Akutagava írásművészetét egy angol kritikusa undorító realizmusnak, egy magyar fordítója kegyetlen realizmusnak. Huszonhárom évvel a japán író halála után, 1950-ben honfitársa, a világhírű Kuroszava filmet rendezett a novellából, fölhasználva Akutagava A vihar kapujában című elbeszélését, amely — ha lehet — még kegyetlenebb: egy lakáj kirabol egy hullagyalázó öregasszonyt a végrem-